Emília rettenetesen fáradt volt. Hanyagul összekötötte haját, fonattal most nem bajlódott. Magára kapta legkényelmesebb, kissé bő ruháját. Apja mogorván méregette már kora reggel, így nem volt kedve a csevegéshez, a szemkontaktust is kerülte. Elvégezte az otthoni teendőit, aztán szokásához híven a piacra ment.
A piactér mellett Margit már várta.
– Hol voltál tegnap?
– Na vajon hol? – morogta Emília.
– Apukád azt mondta, hogy a szerelmeddel. – Kérdőn nézett Emíliára, de ő rá se hederített. – De neked nincs senkid...
– Erről neki nem kell tudnia. Úgyhogy ha legközelebb ilyet kérdez, csak helyeselj – morogta halkan Emília.
– Jó-jó, nem mondtam neki, hogy nem – védekezett Margit széttárt karokkal.
Emília a megszokott pultjához sietett, kapkodva dobálta ki sovány áruját. Szeme környékét masszírozta, hogy ezzel tartsa magát ébren.
– De meddig akarsz neki hazudni? – érdeklődött halkan Margit.
– Nem tudhatja, mit csinálok! – jelentette ki nyomatékosan Emília. – Viszont valakit meg akar ismerni. – Nyúzottan nézett maga elé. Ma a bájos mosolyt nem sikerült arcára csalnia.
– Mutasd be neki Ervint. András mondta, hogy milyen jót beszélgettetek a fesztiválon. – Margit elnevette magát.
– Ez most remélem, csak viccnek szántad. – Emília arcára kiült a döbbenet. Bár a múltkori beszélgetésük enyhítette az ellenszenvét, de nem hitte el a segítő szándékot. Mégiscsak egy katonáról volt szó. Ugyan, mit tudhat egy boszorkányról? Hogyan kaphatná el?
– Azért megnéztem volna. – Alig bírta abbahagyni a kacagást. – Apukád biztosan örülne, ha egy ilyen férfit mutatnál be párodként.
– Ez kizárt. Katona szóba sem jöhet. Így is azzal nyaggat, hogy miért töltöm az éjszakáimat valakivel...
– Nem bír aludni?
– Nem. Úgyhogy most figyel. Sokkal jobban, mint eddig. Nagy bajban leszek. – Emília gondterhelten felsóhajtott. Egyre nehezebbnek érezte a mellkasát, és nem tudta eldönteni, hogy a feszültség okozta szorongás okozza, vagy a kimerülés határán billegő állapota.
Emília karba tett kézzel várta a vevőket. Messze nem volt az a jó kedélyű, bájos lány, akihez szerettek odamenni. Ennek ellenére Margittal karöltve sikerült hamar megszabadulnia a zöldségektől, így hamar koncentrálhatott újra a küldetésre.
Miután otthon megcsinálta ügyes-bajos dolgait, valamint apjának is előkészített mindent, útnak indult a palotához. Már csak a személyzetet akarta megfigyelni, hogy megtudja, a kulcsot hová rejtik, és találjon egy megfelelő időpontot, mikor befejezheti ezt a cseppet sem kellemes küldetést.
Beborult az ég, mire odaért az épülethez. Eleinte madárként pihent az egyik fán, türelmesen figyelt. A konyhának csak egy részét látta be. Leszállt, egérré alakult, hogy az egyik szekrény alatt meglapulva vegye szemügyre őket. Csak úgy, hogy véletlenül se lássák meg, mert fáradt volt egy újabb meneküléshez.
Már órák óta várt, mikor megjelent a komornyik. Hallotta, ahogy a kulcscsomó zörgött minden lépésénél, de nem látta, hol őrzi. Tekintetével követte a mozdulatait. Úgy tűnt, más nem férhet hozzá a kulcsokhoz, mert ha kellett valami az éléskamrából, akkor neki szóltak mindannyian.
A megfigyelés közben beesteledett. Emília látta az ablakon át és érezte, mert már kopogott a szeme az éhségtől. Főleg miután egy konyhában pihent, ahol finomabbnál finomabb ételek készültek. Az illatok bódítóan kerítették körbe. Bármelyik fogást szívesen megkóstolta volna.
A személyzet lassan megfogyatkozott, pihenni tértek. Az ablakokat, ajtókat gondosan bezárták. A komornyik nem tette le a kulcscsomót, magával vitte azokat a szobájába, közvetlenül a konyha mögé. Ez még nem baj – gondolta Emília, miközben beosont a férfi után. – Csak tegye le valahová, ahonnan elveheti.
A kulcsot a matraca alá rejtette, aztán lefeküdt. Emília nyelt egy nagyot. Onnan hogy fogja kiszedni?
A komornyik elaludt, erről árulkodott hangos horkolása. Emília átsurrant az ágy alá, hogy megnézze, milyen szerkezetű. Egy fakeretes darab volt, melyet alulról falécek szeltek át, de azok között nagyon kevés rés volt, alulról nem tudott hozzáférni a kulcsokhoz. Felülről meg kell emelnie a matracot, hogy minden hang nélkül ki tudja venni. Ez nem tűnt jó ötletnek, félt, hogy a férfit azzal felkelti majd. Ezekkel a nyugtalanító gondolatokkal a fejében kiosont a járaton, hazasietett.
Márton a konyhában várta. A sötétben ücsörgött, az ablakon nézett kifelé. Emília szörnyen megijedt, mikor apja ráköszönt a sötétben.
– Megint sokáig voltál el – morogta a férfi.
– A pajtában voltam, pakoltam – hazudta, miközben szíve heves dobogását igyekezett csillapítani.
– Beszéltél vele? Mikor láthatom? – érdeklődött az apja, szigorú arccal.
– Miért olyan fontos ez? – kérdezte Emília ridegen.
– Mert szeretném tudni, ki az a fiú! – förmedt rá lányára.
– Lepihenek – mondta határozottan Emília. – Megmondtam, majd beszélek vele, de ma nem találkoztunk.
Emília épp, hogy élt. Bement a szobájába, bezuhant az ágyába, és azonnal elaludt.
Másnap vacsoraidőben érkezett a palotához. Újra egér alakot öltött. Már elég jól belerázódott a dologba, kevésbé voltak fájdalmai a sok átalakulás után. A szolgák nyitva hagyták az ablakot, hogy az ételszagot kiszellőztessék.
Belopózott a konyhába, a kredenc alatt megbújt. Itt várta türelmesen, hogy a szolgálók lepihenjenek. Minden mozzanatukat figyelte, de még az orra hegyét se dugta ki rejtekhelyéről.
Lassan elcsendesedett a konyha. A komornyik volt az utolsó, aki visszavonult a szobájába. Emília óvatosan követte, hogy még az ajtó becsukódása előtt besurranhasson. Ebben a helyiségben szintén egy kiszemelt bútordarab alá bújt, és várt a megfelelő pillanatra. A férfi a kulcsot a matrac alá rejtette, átöltözött, lefeküdt aludni.
Emília körbejárta a szobát, miután az első felhorkantás megtörtént. A férfi monoton, ritmusos hangot adott ki, ahogy elnyomta az álom. A szoba nagyon csupasz volt. Két bútoron kívül mást nem helyeztek itt el, valóban csak alvásra szánták. Még egy asztalt se raktak ide.
Pár óra várakozás után a férfi átfordult a másik oldalára. Emília emberi alakot öltött, miután felszabadult az ágynak azon területe, ahol a kulcs volt. Feszélyezte a csupaszsága, de mély levegőt vett, hogy legyűrje a kellemetlen érzést. Odasétált, óvatosan megemelte a matracot. Megnyugodva tapasztalta, hogy a komornyik ebből nem érezhet semmit, annyira a túlsó végére helyezkedett. A kulcs nagy részét megmarkolta, egy hang nélkül kiemelte. Legszívesebben táncolt volna örömében.
Az ajtót megmozdította, erősen megnyikordult. Épp résnyire nyitotta, kikukucskált, aztán kiosont rajta. Látta, hogy sötét van mindenütt, üres a helyiség. Az ajtót a lehető leghalkabban visszacsukta maga után. A konyhában kinyitott egy ablakot. Nem fújt szellő, ezért nyugodtan úgy hagyta, nem kellett attól félnie, hogy véletlenül becsapódik. Mély levegőt vett, majd lement a pincébe a kulcscsomóval, amely nem fért el a markában. A pince aljában a gyertya használatra készen állt. Emília meggyújtotta, és továbbment egészen az utolsó ajtóig. A csomóról kiválasztotta a legnagyobb kulcsot. Megpróbálta minden hang nélkül kinyitni az ajtót, azonban a kulcs hangosan zörgött a zárban. Két hangos kattanás zengte be a folyosót, majd az ajtó nyikorogva kinyílt. Ez a hang ebben a síri csendben olyan volt, mint a fesztiváli hangzavar az éjszakában. Emília érezte, hogy nincs sok ideje. Az ajtót kitárta. Megkereste a zsákokat, melyről úgy vélekedett, hogy elbírja, kettő darabot kicipelt. Behúzta maga után az ajtót, melynek így még rosszabb hangja volt. Gyorsan bezárta.
A lépcső felől lépteket hallott. Átváltozott farkassá, nem törődött tovább a kulcsokkal. Szájába vette a kimentett zsákokat, sietős távozásra készült. Ahogy rohant a lépcső felé, meglátta a komornyikot. Nem foglalkozott vele, sejtette, hogy úgyse lenne bátorsága szembeszállni vele. Szaporán szedte lábait, ahogy csak bírta. A két zsák terhe kevésbé volt így megerőltető, úgy haladt, ahogy szerette volna.
A férfi ijedtében félreugrott, a lépcső mellett a falhoz lapult. Emília elhaladt mellette. Visszatért a konyhába, ahol egy szolga gyertyával közlekedett, az ablakot készült becsukni. Tátva maradt a szája, mikor meglátta a farkast, és felsikoltott félelmében. Szörnyen éles hang volt ez egy ilyen jószág fülének. Emília szökkent párat, könnyedén kiugrott az ablakon a zsákmánnyal pofájában. Hallotta, ahogy a komornyik üvöltött a szolgálónak, hogy állítsa meg, de a lány annyira megijedt, hogy mozdulni se mert.
Emíliának szabad útja volt egészen a kapuig. Ott a rácsokon nem tudta olyan könnyedén átpasszírozni a zsákokat. Újra emberré alakult, áthajította a kapu felett azokat. Vékony alkatával a rácsok között átfért. Megint farkas formáját vette fel, begyűjtötte a zsákokat. Meg sem állt hazáig.
Euforikus érzés kerítette hatalmába, egyre szaporábban szedte lábait, miközben a fáradtsága szinte megszűnt. Bár a két zsák egyre nehezebbnek tűnt, de nem akart megállni, hogy pihenjen. Félt, de tudta, hogy senki sem ismerhette fel. A szíve még hosszú ideig szaporán vert, alig tudott megnyugodni. Soha többé nem akart ilyet csinálni, ez túl nagy izgalom volt számára.
A zsákmányt a pajtában rejtette el, a felső részen, a szalmabálák között, majd óvatosan belopózott az ágyába. Remélte, hogy most az apja nem fogja megzavarni, így a siker örömére nyugodtan pihenhet egyet.
Emília ugyanúgy végezte dolgát, mint minden nap. Hajnalban a kertben kezdett, összegyűjtötte a zöldségeket, amelyek megfelelően megérettek, valamint túlélték a szárazság viszontagságait. Ugyanis valóban elhanyagolta a terményt. Az utóbbi időben a szomszéd is ritkábban segített be. Emília arra gondolt, hogy talán apja ezért erőlteti, hogy más férfi kerüljön a házhoz. Hiába végzett a feladattal, ezzel nem akart foglalkozni. Ennek eredményeként az apja egyre inkább elfordult tőle, alig szólt hozzá. Csupán tűrte az ápolást. Úgy viselkedett, mint egy sértődött gyerek. Étkezéseknél feszült némaság telepedett rájuk. Zavaró volt, de egyikük sem kezdeményezett.
Eljött a következő telihold ideje. Emília felment a pajta a padlására, ahova gondosan elrejtette zsákmányt, és magához vette a zsákokat. Úgy döntött, nem alakul át, inkább kézben viszi el azokat. Figyelt, fülelt, hogy senki se kövesse, senkivel se találkozzon. Nem akart magyarázkodásokba bonyolódni.
A nap egyre lejjebb ereszkedett, vörösre színezte az égbolt alját, mígnem teljesen eltűnt a horizonton. A félhomály kellő nyugalmat biztosított. Emília szinte észrevehetetlenül haladt a cserjék között a kitaposott úton. A zsákok egyre nehezebbnek tűntek az emelkedőn haladva, de nem akart megállni.
Hosszú ideig sétált, mígnem meglátta a görnyedező kunyhót. Az ablakban gyertya pislákolt. Valaki már volt benn, ráadásul több alak sziluettjét pillantotta meg az ablakon keresztül. Halk hang szűrődött ki.
– Ez szerinted mire elég? A grófnak ennyi hiány meg se kottyan! – morogta egy férfi.
Emília riadtan nézett maga elé. Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy megtegye az utolsó métereket a kunyhóig. Bekopogott a kopott ajtón, ami már ettől a mozdulattól recsegve félig kinyílt.
– Gyere be, Emília – szólt egy ismerős hang.
Emília tétován belépett, a két zsákot maga után vonszolta. Azonnal letette az ajtó mellett. Sajgott a háta, karja a megerőltetéstől.
Margit állt a szoba egyik sarkában, pityergett. A nő, akivel már találkoztak, az ajtó másik oldalán állt, hosszú, fekete ruhában. Egy kendő volt a fején, mely félig takarta arcát. Mellette egy erősen kopaszodó, középkorú férfi. Láthatóan zavarta a kopaszodás, mert hosszú hajszálait az ellenkező oldalra fésülte, hogy eltakarja. Néhány garast szorongatott markában. Az asztalon, ami előtte állt, már egy kisebb vagyon hevert.
– Ó, ilyen sokat hoztál? – kérdezte a férfi. Emíliához sietett, közben alaposan szemügyre vette őt.
– Nem olyan sok ez – mondta félszegen Emília. Margithoz sietett és vigasztalóan átkarolta.
Az idegen nő szúrós tekintettel figyelte őket. Végig az árnyékban maradt, alig láthatták az arcának körvonalát.
A férfi a zsákok tartalmát összegezte. A megszámolt pénzeket az asztalra tette.
– Te elmehetsz – jelentette ki a nő Margitra mutatva. – Hamarosan megtudod a büntetésedet.
Margit kérdőn barátnőjére pillantott, szeméből folytak a könnyek, nagyon rémült volt. Emília biztatóan rámosolygott, közben végig a hátát simogatta, hogy megnyugtassa. Lágyan meglökte, ezzel indulásra buzdítva. Margit engedelmeskedett az unszolásnak, lassan kiment az ajtón.
– Miért akarja megbüntetni? – érdeklődött Emília. – Hozott, amennyit tudott. – A nővel farkasszemet néztek, de választ nem kapott. – Nem lehet megbüntetni valakit, hogy keveset hozott. Hiszen ő nem tolvaj! – Továbbra se vette le tekintetét az idegenről.
A nő elindult felé. Bár kicsit volt magasabb nála, Emília mégis úgy érezte, eltörpül mellette. Tekintetében megőrizte határozottságát, miközben a lelke mélyén rettenetesen félt.
– Ez egyedül rám tartozik – felelte a nő vontatottan, szinte fölé magasodva. Szikrázó zöld szemekkel nézett le rá. – Ellenben te jól teljesítettél. Tudom is, mi lesz a következő feladatod – mondta lassan, kimérten.
– A következő...? – Emíliának elcsuklott a hangja. Fel kellett volna készülnie erre, mégis rémület töltötte el, összeszorult a szíve. – Megcsináltuk, amit kért. Mit akar még?
– Ti már engem szolgáltok – jelentette ki a boszorka. – Azt csináljátok, amit mondok. Mindannyian. Mindig.
– De csak erről az egy küldetésről volt szó... – próbált érvelni bizonytalanul Emília.
– Ezt senki se mondta. Ez csak a te kis buksidban volt így. – Hosszú ujjával megpöccintette a lány homlokát, majd kisimította arcából a haját, hogy jobban szemügyre vehesse.
– Úrnő!
A fekete ruhás nő odasétált a férfihoz, aki valamit súgott a fülébe. Emília hallotta a pusmogást, de egy szót sem értett belőle. Riadtan várta az ítéletet, miközben egyre csak az járt a fejében, hogy Ervin ezt tudta előre. A nő elmosolyodott, újra a lányra szegezte tekintetét, tovább hallgatta a másik idegen mondandóját.
– Ez szép munka, Tamás – mondta a nő, visszasétált a lányhoz. – Nagyon jól teljesítettél, Emília. Bízom benne, hogy a következő feladat során is ennyire hatékony leszel.
A férfi elégedetten pakolgatta vissza a pénzt a zsákokba.
Emília képtelen volt uralkodni magán, egyre jobban rettegett. Riadtan nézett fel a boszorkára.
– A hétvégén elutazunk. Lesz egy bál Bécsben, ahol minden fontosabb arisztokrata ott lesz. A lányomként foglak bemutatni nekik. De csak egy lesz közülük, akit valóban le kell venned a lábáról.
– Nem hiszem, hogy erre én vagyok a megfelelő személy – tiltakozott Emília.
A nő megragadta a lány állkapcsát, felemelte fejét, úgy szemlélte az arcát. A gyertya fénye felé fordította.
– Nem lesz sok dolgod, mert te vagy az ideál a báró számára. – Valéria maga felé fordította a fejét. – A részleteket ott mondom el. A szállásodat én biztosítom. Legalább két napig ott leszünk.
– De én nem tudok elmenni több napra. Nem hagyhatom itthon apámat. Ő nem...
A nő undorodva nézett Emíliára, ujjaival összeszorította az ajkát, hogy ne tudja folytatni a beszédet. Tamás a háttérből csendben figyelte őket, kéjes vigyorral az arcán.
– Egyezséget köthetünk – kezdte halkan a nő. – Biztosítok apád mellé egy ápolót, aki ránéz és ellátja őt. – Kérdőn nézett Emíliára, komótosan elengedte az arcát.
– Én nem tudok fizetni ezért. Nincs ennyi pénzünk. A piacon eladott áruk épp, hogy elég...
– Köthetünk másféle alkut is, de akkor nem tűrök semmilyen ellentmondást. Részesedést kaphatsz az általad elvégzett munkából. Ennyit megérdemelsz, mert jobban teljesítettél, mint a társaid – mondta Valéria. – Lásd, milyen nagylelkű vagyok. Emellett felajánlom, hogy a gyógyító első hónapját én állom. De az első munkád után járó részed csak a bál után kapod meg.
Emília elgondolkodott. Számára ez jó ajánlatnak tűnt, mert már kellett volna az apja mellé egy hozzáértő ember. Azonban az aggodalma továbbra sem szűnt meg.
– De ugye nem kell embert ölni? – kérdezte Emília. – Arra nem lennék képes...
– A tolvajlásról is azt hitted, mégis megtetted. Igaz, nem sokon múlt.
– Nem akarok embert ölni – dacoskodott Emília.
– Ha ezt folytatod, nem csak az ajánlatom úszik el, de lehet, valaki életébe kerül. Vagy a tiédbe – mondta lassan, nyomatékosan Valéria.
– Rendben – adta be a derekát végül. Egyedül az apjára gondolt, szeretett volna nyugalmat biztosítani a számára. Bízott benne, hogy ezzel lerendezheti a köztük húzódó ellentétet.
A boszorkány elmosolyodott. Intett neki, hogy mehet, Tamáshoz sétált és beszélgetni kezdtek. Emília izgatottan sétált ki a kunyhóból. Csak abban reménykedett, hogy ezzel megoldotta az anyagi gondjaikat. Ugyanakkor örült neki, hogy világot láthat, még ha egy bál kedvéért is.