Ervin unottan bámulta a mulatozó embereket a nyárzáró fesztiválon. Egész nap lóháton ült, egy eseménytelen napot tudhatott a magáénak, ami bosszantotta. Elpazarolt nap volt ez is, mert a háttérben nagy probléma bontakozik ki szépen lassan, és ő képtelen felkészülni rá, hiszen olyan felelősséget vállalt, ami hátráltatja a valódi kilétében.
Haszontalan időtöltésnek tartotta, hogy az embertömeget figyeljék, kiszúrva a randalírozó részegeket. Bárki mást küldhettek volna oda, valamiért mégis rájuk esett a parancsnok választása, és barátja lelkesedése miatt inkább nem befolyásolta a felettese elméjét, hogy mást válasszon ki. Egyetlen dolog miatt gondolta, hogy érdemes eljönniük az eseményre; az alakváltókkal akart pár szót váltani. Nem találkozott még mindegyikükkel, ezért remélte, hogy megjelennek. Az sem volt elhanyagolható szempont, hogy szabadtéren rendezték meg a fesztivált, így démonok is felbukkanhatnak. Akkor végre jókor lesz jó helyen.
A nap már alacsonyan járt, kezdett hűlni a levegő, és lenge szél járt körbe a házak között. Ervin úgy érezte, már több órája álltak az emelvény szélén, pedig még csak egy óra telt el.
– Nézd, milyen jól szórakoznak – mondta Benedek sugárzó mosollyal. – Miért nem tudsz egy kis örömet meríteni ebből?
– Örüljek annak, hogy figyelhetem a csőcseléket? – válaszolta maró gúnnyal.
Benedek rosszallóan ciccent.
Ervin közömbösen végignézett a környéken. Látta, hogy Emília és Margit közeledik feléjük. Kihúzta magát, úgy nézett le a két lányra, akik nem sokkal előttük megálltak. Emília rájuk mosolygott, aztán kicsit hátrált, ahogy felpillantott rá.
– Üdvözlöm a hölgyeket! Miben lehetek a segítségükre? – szólt Benedek készségesen.
– Arra gondoltam – kezdte Margit a legcsábosabb pillantását bevetve, egy hajtincsét csavargatva az ujja körül –, hogy nem lenne-e kedve velem táncolni ma este?
– A szabályzatunk tiltja a táncot szolgálat közben – felelte ridegen Ervin.
– Megnézném én azt a szabályzatot, ahol ez pontosan benne van – vágott vissza Emília.
Ervin valóban füllentett, de nem akarta, hogy barátja egész este hölgyekkel hetyegjen a parketten, miközben ő díszpintyként áll ott, egy helyben.
– Esetleg később, ha még itt lesznek, és mi már végeztünk. – Benedek lehengerlően beszélt. A lány közelebb lépett hozzá. – De csak egy tánc.
– Ígéri? – kérdezte Margit lesütött szemmel, kacér mosollyal az ajkán.
– Önnek bármikor – felelte Benedek, majd megcsókolta a lány kezét.
Margit elpirult. Örömujjongásban kitörve fordított hátat nekik. Emília mindkettőjükre ránézett.
– Ne aggódjanak, nekem nincsenek ilyen igényeim. – Ezzel távozott.
– A kicsi lánynak jól felvágták a nyelvét – súgta Ervin a barátjának. Tekintetével követte Emíliát.
– De nem mondhatod, hogy rád kényszeríti magát – nevetett Benedek.
Valóban nem. Pedig akkor talán jobban megismerhetné. Ha Emília táncolna vele, talán elbeszélgethetnének, hogy megtudja, pontosan milyen feladatokat kaptak. Jobban rálátna, milyen veszély leselkedik rájuk – töprengett Ervin. Egy pillanatra sem vette le a szemét Emíliáról, aki időközben egy több fiúból álló csoport középpontjába került. Ervin reménykedett benne, hogy csupán barátságot ápol azokkal az alakokkal. Bár így is aggasztotta, milyen sóvárgó pillantásokat vetettek rá.
Benedek furcsa vigyorral figyelte őt, ezért Ervin mást keresett, amit figyelhetne, mielőtt barátja mindenféle butaságot magyarázna a helyzetbe.
Leszállt az este. A teret körülzáró kerítésoszlopokon fáklyák lángja lobogott, világosságot biztosítva a táncosoknak és árusoknak. Ervin elképedt azon, milyen felesleges holmikat árultak. Főként a gyerekeket vették célba, akik nyivákoló hangon beszélték rá a szüleiket egy-egy ilyen apróság megvásárlására.
Ervin a tömegben újra meglátta Emíliát a táncosok között. Láthatóan nem élvezte a pörgést-forgást, aztán menekülőre fogta. Lesétált a domboldalon a közeli parkba. Egy nehezen sétáló, dagadt fickó ment utána. Ervinnek több se kellett, a lány után igyekezett. Félhomályba burkolózó sövény mellett haladt. A távolban a Balaton lágy fodrain megcsillant a holdfény.
– Szia, cicám – hallatszódott a férfi rekedtes hangja.
Ervin szaporábban lépkedett, hogy időben tudjon segíteni. Emília megragadta az illuminált állapotú ember karját és kicsavarta.
– Hé, legalább a sörömre vigyázz! – morogta a fickó. – Csak gondoltam, szórakozhatnánk egy kicsit.
– Szórakozni? – hüledezett Emília.
– Itt elég sötét van. Hancúrozhatnánk egy kicsit, cicám.
Ervin válaszra nyitotta a száját, de vissza is csukta, mert a lány lábával fenéken billentette a férfit, aki a bokorba zuhant.
– Nem vagyok a cicád! – közölte undorral Emília.
– A söröm! – hallatszott a bokor mélyéből. – Még egy kicsi maradt...
Ervin már belátta, nincs itt rá szükség. Elismerően nézett végig a lányon, lassan hátrált.
Emília hirtelen megfordult és megtorpant. A lélegzete is elakadt. A bokorból öklendezés hallatszott, mire a lány grimaszba torzult arccal odébb lépett, aztán kérdőn pillantott fel Ervinre.
– Láttam, hogy valaki követi, de úgy tűnik, ura a helyzetnek – válaszolta Ervin a fel nem tett kérdésre.
Emília óvatos léptekkel haladt felé.
– Igen, el tudok bánni egy részeggel – mondta némi megvetéssel a hangjában. Amikor mellé ért, megállt, felé fordult. – Jól ismerem ezt a csőcseléket – tette hozzá gúnyosan.
Ervin elfojtott egy mosolyt a megjegyzésen. A végén még leveszi a lábáról ez a lány a harcias modorával. Szórakozottan figyelte, ahogy Emília elsiet. Nem jutott messzire, mert a sövény mellett megállt, pipiskedve leskelődött a bokor túloldalára. Ervin beszédfoszlányokat hallott, és megrökönyödött, hogy a lány valóban hallgatózik. Halkan odasétált, lehajolt hozzá, hogy a fülébe súgjon. Finom jázminillat kúszott az orrába.
– Nem szép dolog hallgatózni.
Emília összerezzent. Összevont szemöldökkel bámult rá.
– A barátaimról van szó – védekezett suttogva. Igyekezett tovább fülelni. – És sajnos tudom, mi lesz a vége. – Szomorúan visszafordult a sövény felé. Oldalazva elindult a bokor mentén abba az irányba, ahonnan a hangokat hallotta a túloldalról.
Ervin erre nem volt kíváncsi, ezért visszament Benedekhez. Most lehetősége van megismerni a többi alakváltót. Ez a gondolat egy pici lelkesedést csempészett belé.
Bajtársa hölgyekkel beszélgetett, ezért nem ment vissza a helyére, inkább sétált egyet a fesztivál területén.
Még a kör végére sem ért, mikor újra Emíliába botlott, aki egy elkenődött fiúba próbált lelket önteni.
– Lehet ez így nem volt jó, hogy azonnal meg akartad kérni a kezét – vetette fel Emília.
– De lassan már egy hónapja itt vagyok – nyöszörögte a fiú.
– De ritkán találkoztatok, nem? – Emília halkabban beszélt. – Bizonyos események miatt.
A fiú bólintott.
– Próbálj neki rendesen udvarolni. Vegyél neki valami szépet. Én egy díszes tőrnek örülnék, bár ő nem hiszem. – Emília az égre pillantott, mély levegőt vett. Találkozott a tekintete Ervinével, és összepréselte ajkát.
– Bocsássanak meg, hogy beleszólok, de ha megengednek egy megjegyzést, Margit az a típus, aki csokorra, ékszerre, illetve egyéb tárgyi ajándékokra vágyik – jegyezte meg Ervin. Látta a lányon, bármit csinál, akkor is zavarni fogja. Titkon remélte, hogy megint lesz egy csípős megjegyzése, amivel még mókásabbá teszi számára ezt az éjszakát.
– És mi van azzal, hogy nem illik hallgatózni? – kérdezte flegmán Emília.
– Ismeritek egymást? – kérdezte a lány barátja.
– Igen, már volt szerencsénk – kezdett bele habozva Emília, majd bemutatta őket egymásnak. – A szabályzat a beszélgetést nem tiltja? Így nem tud figyelni – próbált újra visszavágni szúrós pillantást vetve a férfira.
– Emiatt ne aggódjon. A környéken mindenki biztonságban van – zárta le a témát Ervin. Nyilván csak rosszabb képet alakít ki magáról a lányban a saját magának is ellentmondó hozzáállásával, ezért Andrásra akart fókuszálni. A fiú gondolataihoz sokkal könnyebben hozzáfért.
Emília morcosan fújtatott párat, aztán elment a közelükből. Ervin számára szabad lett az út. Kérdéseket tett fel Andrásnak, aki készségesen válaszolt. Megtudta, hogy ki milyen feladatot kapott. Még abba is beavatta, hogy ki hogyan áll annak teljesítésével. Mindezt halkan taglalta, ám nagyon részletesen. Ervin csodálkozva hallgatta, hiszen az említett grófok esetében nem tudta megállapítani, miért lettek Rotmüller célpontjai.
– De, ugye ebből nem lesz bajunk? – kérdezte András, miután befejezte a meséjét.
– Nem, bennem megbízhat – felelte Ervin. Vállba veregette a fiút.
András megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Ervin már épp indult volna, de akármennyire nem akart vele törődni, valahol a lelke mélyén mégis zavarta, hogy Emília ennyire elutasító. – Mondja csak, Mándoky kisasszony miért utálja a katonákat?
– Hát – vakargatta meg az állát András –, úgy emlékszem, az édesanyjának van hozzá köze. Egyszer meglátogatta a fogdában, mikor elítélték boszorkányság miatt, és akkor történt valami. Nagyon zaklatott volt utána, de nem árulta el, pontosan mi történt.
Ervint nagyon érdekelte, mi zajlott le a zárka falai között. Hosszasan töprengett, amiből András újabb megjegyzése szakította ki:
– Bár ő állította, hogy arról is a katonák tehetnek, hogy elítélték az édesanyját.
– Így már értem. – Ervin komoran biccentett köszönetként, aztán távozott. Visszasétált az őrhelyükre, ami üresen állt.
Az elhangzott neveken merengett. Miért pont ők lettek kijelölve? Azt sejtette, hogy Rotmüllernek pénzre lesz szüksége, hiszen számos befektetést intézett az elmúlt időben. A hallottak alapján pedig sürgősen szüksége van minél nagyobb vagyonra, amit az alakváltóktól remél. Jól kigondolta a vén boszorka, hiszen, ha csak az egyik alakváltó jól elvégzi a feladatát, már elég lesz számára. Talán többeknek is sikerül, és Ervin nagyon bizakodott abban, hogy Emília köztük lesz.
Ervin már jó ideje nem tudott szót váltani barátjával, mert mindig hölgyek ténferegtek körülötte, mígnem Margit bukkant fel, egyedül. Láthatóan már eleget ivott, hogy jó kedélyű legyen. Szinte egyenesen rávetette magát Benedekre, arcát simogatva könyörgött neki.
– Kérem, jöjjön velem táncolni! Utána a kezemet is megkérheti – szólt vigyorogva a lány.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – Benedek óvatosan próbált kihátrálni. Segélykérőn Ervinre pillantott.
– Bármit megteszek önnek – mondta Margit. – Tudok főzni, mosni, takarítani. – Nyakába csimpaszkodva folytatta. – Vegyen el feleségül – kérlelte.
Ervin általában utálta az ilyen helyzeteket, most mégis mulattatta a dolog, ahogy barátja könyörgő arcára pillantott. Margit egyre inkább a megérdemelt esküvőjét követelte, Benedek pedig tehetetlen volt. Hosszú, kínos percek teltek el a furcsa páros között, mire Ervin megkönyörült, és úgy döntött, ebből elég. De hiába kérlelték már ketten, Margit hajthatatlan volt. Ervin jobbnak látta, ha megkeresi Emíliát.
Hamar rátalált, egy rövid ideig pihentette tekintetét a lány arcán, ahogy lehunyt szemmel állt.
– Emília – szólt, de nem kapott választ. Párszor megismételte, de semmi reakció nem érkezett. – Emília, szándékosan nem figyel rám? – Morcosan karba fonta a kezét.
A lány hirtelen feleszmélt, zavarodottan tekintett rá.
– Vagy csak azért nem válaszol, mert annyira elmerült gondolataiban? – Ervin legszívesebben megjegyzést tett volna a tervezett rablásokra, de nem akarta elriasztani őt.
– Nem... én... – Emília habogva pásztázta a földet, aztán megacélozta magát, ridegen pillantott rá. – Mondja, mit akar tőlem?
Hangjából kiérződött a harag, és hogy mennyire a pokolba kívánja, de Ervin nem tágított. Ennél több kellett az ő megfélemlítéséhez.
– Igazából csak azért zavartam, mert szívességet szeretnék kérni...
– Hogy mi...? – csattant fel Emília.
– Megtenné – vágott a szavába Ervin –, hogy a barátnőjét elválasztja a bajtársamtól? – Az emelvény vége felé mutatott. – Úgy gondolom, sokat ivott. Ez nem vált előnyére, de én szép szóval nem hatottam rá. Jobb lenne, ha ön tenné meg, és hazavinné.
Emília ledöbbent. Azonnal útnak indult, az embereket kerülgette, úgy sietett a színpad mellé. Benedek hősiesen tartotta magát. Margit annyira erősen rátapadt, akár egy pióca. Levakarhatatlanul csókolgatta a férfit, ahol érte, és folyamatosan arra kérte, hogy vegye el feleségül. Hangján hallatszott, hogy már nagyon részeg.
Emília megragadta Margit karját, nyakába vette. A szégyen kiült az arcára. Másik karjával derekát karolta át, így tett pár lépést hátrébb, hogy a férfi levegőhöz jusson.
– Szörnyen restellem. Bocsássa meg a viselkedését – magyarázkodott Emília.
– Ugyan – legyintett Benedek széles mosollyal.
– Gyere, menjünk haza. – Emília próbálta megfordítani Margitot, aki elég nagy ellenállásnak bizonyult.
– Én még nem akarok – nyávogta. – Én még Benedekemmel akarok táncolni! – kiáltotta Emília fülébe.
– Fejezd ezt be!
Ervin homlokát vakarta, hogy elrejtse csodálkozását. Sajnálta Emíliát, hogy barátnője miatt ilyen helyzetbe került. Lassan távolodtak tőlük, és láthatóan minden erejére szüksége volt, hogy visszatartsa barátnőjét.
Benedek megkönnyebbülten felsóhajtott, de Ervin egyre csak azon rágódott, hogy Emíliával lesz a legnehezebb dolga. Már ha hagyja egyáltalán, hogy bármi úton-módon támogassa.