Awesome Mix könyvem folytatása.
Peter Quill és Indigo Orelli visszatérnek, és most még az előzőnél is nagyobb bajba keverik magukat. A baj forrása pedig egy bébi, és egy rugdalózót viselő srác.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■
Ashton Quill szemszöge
Happy sután int egyet még mielőtt becsapnám az autó hátsó ajtaját. Hallom ahogy motyog valamit az orra alatt, aztán egyszerűen csak elhajt. Ahogy a forgalomban eltűnő autót bámulom, úgy húzom fejemre a kapucnimat, persze csakis a biztonság végett, nem pedig azért mert attól tartok, hogy az iskola valamelyik undok kis egyéne felismer, és beköp valamelyik felnőttnek, hogy látott elsétálni az épület előtt.
A kapucni alól csak pár kósza vörös hajszálam lóg ki, amiket aztán ügyesen a fülem mögé tűrök, pont abban a pillanatban amikor egy kisebb társaság mellett megyek el. Fejemet jobban a kabátomba nyomom, hátizsákom két pántját pedig erősebben szorítom meg, ahogy kikerülöm a kölyköket.
Már majdnem egy hónapja járok tilosban, de még mindig rohadtul megkönnyebbülök amikor az iskola utcáját végre magam után tudom. Ahogy kitérek onnan, a lépteimen is lassítok, az arcomra pedig megint felkerül az a bizonyos örömteli mosoly.
Egy újabb nap, mikor megint sikerült túljárnom az ostoba földiek agyán.
Az első napon, mikor nem mentem be az iskolába eléggé paráztam. Ahogy elhajtott Happy, én pedig nem csatlakoztam a többi gyerekhez akik az iskola felé araszoltak, hanem helyette könnyűszerrel elsétáltam az épület előtt, eléggé tele volt a liberóm. A helyzetemen pedig az sem nagyon segített, hogy fogalmam sem volt róla, hogy hová is megyek pontosan. Szemeimet le sem vettem a saját magam rajzolt térképről, amivel egy teljes éjszaka foglalkoztam, miközben szinte az összes velem szembejövő embernek neki mentem, akik mogorva pillantásokkal jutalmaztak a tettemért.
Hazudnék ha azt mondanám, hogy könnyen megtaláltam a roncstelepet. Eltévedtem, olyan utcákban jártam ahol apokalipszishez hasonlító helyzetek uralkodtak, és mikor sikeresen megtaláltam a roncstelepet, egy kamerával találtam szembe magam, amit kitéptem a falból, és mikor megláttam a Milánót szó szerint elbőgtem magam. Aztán összeszedtem magam, ugyanis nem volt időm a sírásra. Az első pár nap után kezdtem feladni, de aztán mikor zsinórban Stark a negyedik nap próbált úgy viselkedni velem mintha az apám lenne, eldöntöttem, hogy muszáj mielőtt megjavítanom a Milánót, és elhúznom erről a bolygóról még mielőtt totál bekattanok.
Minden áldott nap Happy kitett az iskola előtt, én pedig megvártam, hogy elhajtson, majd útra keltem a roncstelephez. A kezemen lévő órát felhúztam, hogy riasszon mikor kell visszaindulnom az iskolához, ahol Happy várt, én pedig úgy ültem vissza az autóba mintha az elmúlt nyolc órában az iskolába lettem volna, miközben ügyeltem arra, hogy a ruháimon lévő olajfoltokat ne mutogassam, és mikor visszaértünk a főhadiszállásra, Starkot figyelembe sem véve mentem a szobámba, ahol belezuhantam az ágyba, és a fáradságtól szó szerint kidőltem másnap reggelig.
