✖KESERÉDES✖

✖6th✖

Egy szemhunyásnyit sem aludtam.
Csak a múlt éjjelre tudtam gondolni.
Mivel már reggel 8 óra lehetett, így kicsoszogtam a nappaliba. Biztosra veszem, hogy órákat magyarázkodhatok majd, hogy miért is karikásak a szemeim és holt sápadt a bőröm.
Már épp elmotyogtam volna egy „jó reggelt"-et, de azzal kellet szembesülnöm, hogy egy lélek sincs rajtam kívül ezen a helyen.
Pedig Isaac már kora reggelt itt kint szokott díszelegni egy bögre kávéval a kezében.

Kissé meglepődtem ezen, de sokat nem foglalkoztam vele. Inkább csak büszkén ledobtam magamat a kanapéra egy müzlis dobozzal a kezemben és egy idétlen filmet kezdtem el bámulni, miközben agyon dícsértem magamat, amiért végre előbb keltem fel, mint a bátyám.

Aztán a müzli szépen lassan elfogyott. A tv fénye is már bántotta a szememet. Már ösztönösen lámpát akartam kapcsolni, csak akkor vettem észre, hogy beesteledett.
Egész nap a tvt bámultam és müzlit ettem. Isaacet mégse láttam sehol. Pedig végig őt vártam.

A már elzsibbadt lábaimra állva, picit meginogtam, de szépen lassan a szobája felé kezdtem el haladni, hátha ott találom.
Alig néhány lépés választott el attól, hogy megtudjam, mi a franc van vele.

Üres. Egy lélek sincs a szobában.
Lehet elment valahova?
Az éjjeliszekrényére pillantva megláttam a telefonját, amit még éjjel tettem vissza a helyére, valamint a tárcáját is. Ezek nélkül egy tapodtat se mozdulna.
Hol lehet?
Elkezdtem érte aggódni. Én hülye, egész nap csak müzlivel tömtem a pofámat és nem vettem a fáradtságot, hogy egyszer is benézzek hozzá.

Még jobban bemerészkedtem a szobájába. A bőröndje valahol a helyiség közepén hevert, ruhái szanaszéjjel.
Tehát azt is kizárhatom, hogy sürgős munka miatt utazott el.

A fejemet szomorúan lehajtva, bambultam a szürke zoknimon és morfondíroztam a továbbiakon. A legjobb lehetőség is csak az lehet, hogy megvárom a fejleményeket. A végső stádium már a rendőrség, ha esetleg nem kerülne elő.

Nagy zörgések közepette vettem észre, hogy valamin taposok.
Egy papír fecni, ami olyan, mintha lenne rá firkálva valami.

Megfagyott a vér az ereimben. Úgy éreztem, hogy a levegőt is egyre nehezebben kapok, minél jobban szugerálom a fecnit.
Ez azon papírok egyike, amit tegnap a fürdőben hagyott...

Aki keres, az talál

Amikor tegnap megtaláltam a két kis üzenetét, a nagy pánikot követően megpróbáltam felfogni a legelsőnek a tartalmát, ami a kezem ügyébe akadt, csak aztán követte a másik is. Úgy emlékeztem, hogy a kettőt összegyűrve dobtam bele a wcbe és húztam le őket.
Akkor még nem értettem a második üzenetet, azt hittem valami badarság. De csak most jöttem rá, hogy mire is célzott vele.

Legbelül már elküldtem a halálba azt a faszit és rekord sebességgel kitépve a zsebemből a telefont, kerestem meg a közös beszélgetésünket.
Remegő kezeimmel lehetetlen volt normálisan írni, ezért ezt megelégelve hívtam fel.
Azonnal fel is vette, én pedig ezen nem csodálkozva vetettem bele magunkat a mélyvízbe.

-Te rohadék! -köszöntem kedvesen -Hol van?! Mit tettél vele?! -beszédem teljesen összeszedetlen volt -Van fogalmad arról, hogy egyáltalán mit művelsz velem?! -üvöltöttem el magamat fájdalmasan -VÁLASZOLJ MÁR!

Kinyomott.

-BASZÓDJ MEG! -földhöz csaptam a telefont, majd levetettem magamat a földre.

Összekuporodva zokogtam órákon keresztül. Újabb pihenés nélküli éjszaka. Nem akartam törődni a külvilággal. A bátyámat akartam.
Az öleléseit. A védelmező szavait.

Érzéketlenül feküdtem tovább a padlón. Álmosan bár, de lehetetlen volt számomra az alvás. Bíztam abban, hogy éjszaka közepén csak úgy beállít, majd a karjai közé véve suttogja a fülembe azt, hogy „sajnálom, hogy aggódnod kellett értem" vagy egy „ígérem, többé nem lesz ilyen" is elég lenne. Lehet már annyi is, hogy lássam.

A mobilomra emeltem a tekintetemet. Vadul csörgött. Ki lehet az ilyenkor?
Kezemet kinyújtva vettem a karmaim közé és a fülemhez emeltem anélkül, hogy tudnám, ki is hív.

Eleinte nem mondtam semmit, csak vártam, hogy megszólaljon valaki a vonal túloldaláról.

-Halo? -törtem meg végül mégis én a csendet. A fülemtől elemelve a telefont, tekintettem a képernyőjére.

Ismeretlen szám

-Ki maga?

A háttérből csak hangos matatást hallottam vissza, mintha éppen helyet változtatna, vagy valami ilyesmi.

-Sky? -hangja meggyötört volt, egyből felpattantam a helyemről, ahogy felismertem.

-Isaac! -a szám elé kaptam -Mi van veled? Hol vagy?

Egy kisebb szünet után szólalt csak meg megint.

-Kislány -kezdett bele -Tégy meg valamit a kedvemért, kérlek.

-Neked bármit, ha kell, a világ összes kincsét is elhozom, csak gyere végre haza -szemrebbenés nélkül túloztam saját szavaimat.

A vonal túloldalán hallottam, hogy szaggatott légzéssel kísérve, szívszorítóan felnevet egyet.

-Ez jelen pillanatban kivitelezhetetlen.
Gyere a régi játszótér elé. Ott foglak várni -gyorsan elhadarta és egyből le is rakta.

1 perc alatt felkaptam magamra a kabátomat és majdnem egy szál zokniban indultam volna neki az utamnak, ha meg nem érzem a kint uralkodó fagyos időt.
Immár csizmában rohantam a megbeszélt hely felé. Pár méterrel a kapui előtt, már meg is láttam a sötétségbe burkolózó alakját, ahogy a játszótér megfagyott játékait kémleli.
Még sebesebben futottam. Az öröm könnyeim patakokban folytak.
Végre itt van. Itt van és csak ez számít. Semmi más.

Neki ugrottam az utolsó pár centinél, ezzel majdnem letaszítva őt a földre.
Átkaroltam a biztonságot adó testét és halálra szorongattam miközben azt ismételgettem, hogy „sajnálom".
Nem ölelt vissza, csak hagyta, hogy rajta csimpaszkodjak.

Elhátráltam tőle, hogy az arcára tudjak nézni. Vajon milyen fejet vághat a tetteimre?

Elszorult a levegőm. Hátra estem a hideg földre, mire szinte rögtön utánam kapott.

-Elnézést... Azt hiszem összekevertem valakivel -kértem bocsánatot a számomra teljesen idegen embertől.

Frusztráltnak éreztem magamat, hiszen arcát egy hófehér maszk fedte, ismeretlen, mogyoróbarna szemei kivételével, így még csak nem is tudtam, kivel állok szemben.
A karját segítség nyújtóan felém emelte, amit örömmel el is fogadtam és abba támaszkodva felkeltem az igen kényelmetlen helyzetemből.
Még egy pár sornyi bocsánatkérés ledarálása után odébb álltam, és egy közeli padra ülve vártam arra, hogy vajon mikor fog felbukkanni Isaac.

Rettentően kimerültnek éreztem magamat az egész éjszaka tartó idegeskedésem miatt, ezért néha el-el bóbiskolva figyeltem a kihalt játszóteret. Hiába küzdöttem ez ellen, egy idő után úgy éreztem, mintha a pilláim ólomból lennének. Hosszú pislogásaimtól végleg belemerültem az engem lassan keblére ölelő sötétségbe.