- Csenge ébren vagy már? – kopogott be Bence.
Nyöszörögve húztam a fejemre a takarót.
- Csenge tíz perc múlva nyolc – dörömbölt be.
Az agyamig csak lassan jutott el, hogy ez pontosan mit is jelent. Azt, hogy 10 perc múlva kezdődik a tanítás. Hogy másszak ki az ágyból 10 perc alatt készüljek el és menjek be a suliba? Hah... sehogy...
- Csenge – üvöltötte.
- Jól van, na – kiáltottam vissza lerúgva magamról a takarót és felültem az ágyba.
- Hogy fogsz te beérni nyolcra?
- Sehogy – válaszoltam a grafitos kezemet figyelve majd lehajoltam a füzetemért, ami az éjszaka folyamán leeshetett a földre.
Az utolsó oldalra lapoztam és halkan sóhajtottam egyet. Tegnap mikor nyolc óra felé hazaestem azonnal a szobámba jöttem és bezárkóztam. Nem volt egy barátnőm, se akinek elmondhattam volna a történteket, a szüleimnek inkább nem mondok ilyeneket, Bencének pláne nem így maradt a jól bevált rajzolás. Képregénybe csináltam meg azt, ami történt, onnantól kezdve, hogy megláttam őt tök pucéran. Mondjuk azt a részt kisatíroztam. Megdörzsöltem a szemem, letettem a füzetet az éjjeli szekrényre és kimásztam az ágyból.
- Csenge mi van veled? – nyitott be Bence.
- Semmi – pillantottam rá.
- Az a ruha van rajtad, amiben tegnap suliban voltál ráadásul este nyolcra estél haza – fonta össze a kezét maga előtt.
- Igen az. De elmúltam 18, nem tartozok elszámolással – dörzsöltem meg az arcom.
- Nem ismerek rád. Mi van veled? – szaladt magasba a szemöldöke.
- Semmi, csak fáradt vagyok – néztem rá ingerülten.
- Nem lennél fáradt, ha időben hazajöttél volna. Hol voltál? Várj, kitalálom, Zolinál – villant meg a tekintete.
- Igen nála és akkor mi van, beszélgetni sem lehet? – kérdeztem egy oktával hangosabban.
- Van köztetek valami? – szegezte nekem a kérdést.
- Tessék? – hőköltem hátra kikerekedett szemekkel.
- Nos?
- Nincs köztünk semmi az Isten szerelmére! – kiabáltam.
- Hát pedig nem úgy viselkedsz, teljesen megváltoztál. Hogy bírtad elfelejteni, hogy éveken át átgázolt rajtad?
- Nem fogok ebbe megint belefolyni. Nagylány vagyok már, tudok magamra vigyázni!
- Össze fogja törni a szíved! – mordult fel.
- És akkor mi van? Nem a te szíved – morogtam az ajtó felé tolva őt.
- Nem küldhetsz el – vetette meg a lábát.
- Szeretnék felöltözni oké? A második órára szeretnék beérni a suliba – meredtem rá dühösen.
- Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. Azt hittem, hogy legalább neked több eszed van – nézett rám.
Szó nélkül csaptam be az ajtót előtte majd a szekrényemhez léptem, hogy ki válaszam a ruhámat.
Fél órával később már Zoli szobája felé tartottam. Útközben döntöttem úgy, hogy egye fene nem megyek be a suliba, hanem Zolival töltöm a napot. Ennyi szabadság nekem is jár. Bekopogtam Zoli lakosztályának az ajtaján majd vártam pár másodpercet csak aztán léptem be az ajtón.
YOU ARE READING
Szíveddel láss!
Teen FictionTe képes lennél megbocsátani annak, aki pokollá tette a gimis éveidet? Annak aki megmentette az ártatlanságod s ezért a szeme világával fizetett? Legalábbis ideiglenesen. Te mit tennél Csenge helyében? Úgy cselekednél mint ő? Vagy másképp? A Szíved...