Szíveddel láss!

8. fejezet

Olyan gyorsan szaladtam amilyen gyorsan csak tudtam, messze magam mögött hagyva a kisházat. Belevetettem magam a bulizók tömegébe miközben folyamatosan Iant és Bencét hívogattam. Karok ragadtak meg mire rémülten felvisítottam.

- Hé, nyugi csak én vagyok – csitított Ian a zenét túlkiabálva.

Belenéztem a szemeibe és elsírtam magam, ő pedig szorosan átkarolt. Hozzá tapadtam, már kínosan szorosan öleltem és éreztem, hogy a lábam közt melegség gyűlik.

- Ne – löktem el magamtól.

- Csenge mi a baj? – kérdezte aggódva.

- Én... adtak... valamit... amitől... teljesen... teljesen – dadogtam a megfelelő szavak után kutatva.

- Bedrogoztak? – kerekedett el a szeme.

- Igen és jó ég majdnem hagytam... ha Zoli nincs... akkor... én... én már – csuklott el a hangom és a kezembe temetve a fejem felzokogtam.

- Csenge nem értem. Magyarázd el mi történt – kérte idegesen.

- Nem... nem tudom – fontam magam köré a kezem.

- Hé, emberek tűz van a kisházban – üvöltötte ekkor valaki.

- Ne – kiáltottam fel rémülten és az embereket taszigálva kirohantam.

- Csenge – szaladt utánam Ian.

- Zoli – visítottam én teljes erőmből rohanva a lángoló kisház felé.

- Állj meg – kapott el Bence.

- Eressz el – vergődtem.

- Meg vesztél Csenge? Nem mehetsz be oda – szorított magához.

- Bent van, segítenem kell neki. Értsd meg! Muszáj bemennem érte – visítottam.

- Ki van bent? – pördített maga felé.

- Zoli – sírtam és a lábaim megadták magukat, egyedül Bence ölelő karja tartott vissza attól, hogy a földön kössek ki. – Muszáj kihozni őt onnan! Kérlek Bence, kérlek! – könyörögtem a bátyámba kapaszkodva.

- Biztos, hogy odabent van?

- Igen – kiáltottam.

- Már jönnek a tűzoltók – hallottam valaki hangját.

- Damon kérlek, te tudsz neki segíteni. Biztos tudsz, kérlek – könyörögtem.

- Sokkos állapotba van – állapította meg Bence aggódva.

- Muszáj kihozni őt. Nem halhat meg – sírtam.

- Nem fog meghalni – nyugtatott meg Damon.

- Megmented ugye? Mondd, hogy segítesz neki. Változtasd, át kérlek – ragadtam meg a kezét.

Damon a bátyámra nézett, aztán rám.

- Hát persze, hogy megmentem – ígérte.

A tűzoltók megérkeztek és berontottak a lángok közé. Pár perccel később egy testet hoztak ki. Zoli testét.

- Engedj – téptem ki magam Bence karjaiból és a Zolit cipelő tűzoltó felé rohantam miközben folyamatosan a nevét kiabáltam.

- Kérem, kisasszony maradjon távol – szólt rám.

- Nem! – ellenkeztem és a figyelmeztetés ellenére szinte Zolira vetettem magam. – Mondd, hogy nem haltál meg – könyörögtem.

Zoli bőre kormos volt, de nem láttam rajta sérülést, mellkasa ritkán, de emelkedett és süllyedt.

- Minél előbb kórházba kell szállítani, szóval kérem, ne akadályozza a munkánkat!

- Mehetek én is? Ugye mehetek?

- Ön a hozzátartozója?

- Nem, de...

- Akkor sajnálom, de nem jöhet – jelentette ki.

- Kérem! Nagyon kérem – sírtam el magam.

- Sajnálom, de nem lehet. Majd be mehet meglátogatni amennyiben túléli – közölte velem.

- A szemem – hallottam ekkor Zoli erőtlen hangját.

- Zoli – suttogtam megragadva a kezét.

- A szemem – ismételte eltorzult arccal miközben a semmibe meredt.

Levegő után kaptam a szemei láttán. Az egykor kék szemek, most elhalványultak, helyette pedig valami szürke fátyolszerű takarta a szeme kékjét.

- Ó ne – kaptam a szám elé a kezem. – Zoli annyira sajnálom – sírtam el magam.

- Ki az? Miért nem látok?

- Én... vagyok... Cse-csenge – nyögtem ki.

- Te – vicsorogta.

- Zoli én...

- Takarodj! Tűnj a közelemből – üvöltötte.

- Jobb lesz, ha tényleg megy – mondta a tűzoltó.