Holdmágia

Victoria Lanchester

Későn jött be a riasztás a Mágiafelügyeleti szolgálatra. Az ügyeletesek már békésen szürcsölgették kávéjukat az éjszakai műszak csöndjében. A némaságot csak néha-néha törte meg az óra ketyegésének hangja.
Ezt az idilt csak egy sziréna rontotta el, mely a szolgálat központjából hallatszódott ki. Minden ügyeletes felpattant, és odasietett. Egyre gyakoribbak voltak a riasztások, alkalomról alkalomra mindig szörnyűbb, és kegyetelebb ügyekhez. És ezek mind egy boszorkány nevéhez kötődtek...
-Kapitány úr! Mi történt? -szólította meg az egyik tiszt a központ asztalánáll álló idős urat. Magas volt, szakállas, és erősen őszült. Ráncos arcán a varázslóháborúban szerzett hegek látszottak. Mogorva kinézetét csak hosszú, lila kabátja zavarta meg. Az idős úr -mecsületes nevén Clifton Hawkins kapitány- a megszólításra már meg se fordult, csak hátraszólt a válla fölött.
-Megint az az átkozott nőszemély. Hozzák a legjobbakat, kimegyünk az erdőbe.
-Kapitány... -tört elő a foszladozó gyülekezetből a hadvezér. -Pontosan mi történt?
A kapitány sietősen magához vette a pálcáját, majd intett a tisztnek, hogy kövesse. -Évtizedek óta vagyok a szakmában, de ilyet... -morogta. -Az a három diák, aki eltűnt az akadémiáról három napja... az egyik fejét levágva találták az erdő szélén, az arcára pedig rituális jelek voltak vésve. Szegény, szegény gyerek...
-Úgy gondolja, hogy ez megint az ő műve...?
-Ez Lanchesterre jellemző. Megint a szellemekkel játszik... -biccenett. -Hozza az embereket a kijárathoz a folyó felől. A Mágiafelügyeleti osztály küldöttjei is nemsokára ott lesznek, de nekünk hamarabb ott kell lennünk, nehogy nagyobb baj legyen. Legalább azt a kettőt mentsük meg...
Mikor odaértek a kijárathoz, már minden kiküldött ott sorakozott a város szótlan félhomályában.
-Remek. -állapította meg Clifton kapitány. -Siessünk.
Az átjáró nem volt valami nagy, két ember ha átfért rajta egyszerre. Viszont minél kisebb, annál gyönyörűbb látványt nyújtott. A díszes portálkapu -melynek kerete kéken fénylő rúnákkal volt díszítve- a Minisztérium legmélyén volt elrejtve. Az átjáró a folyó csillogó áramlatát idézte, mégis, aki áthaladt rajta teljesen száraz maradt.
A varázslók felsorakoztak, és párossával átmásztak rajta. Odaát az erdő teljes csöndbe és feketeségbe burkolódzott. Azonban, ha igazán figyeltek, hangokat lehetett hallani a távolból. Szörnyű, füsiketítő sikolyt... a hang irányában, az erdő feketeségében egy apró pilács táncolt.
-Arra. -mutatott a kapirány a fény irányába, majd gyorsan megindultak. Varázslattal odajutni kockázatos lett volna, így a lábukra tudtak csak hagyatkozni.
Ahogy haladtak a különös hangok irányába, azok egyre tisztábbak lettek, és a fényből, melyet csak apró pontnak láttak, egy boszorkánytanya bontakozott ki.
Előről se tűnt túl barátságos házikónak. Falai szürkék voltak, teteje rozogat, a tornác minden deszkája ropogott és nyikorgott, a virágok pedig ki voltak száradva. A koszos függönyöket elhúzták, mintha rejtegenének bent valamit. Ám ahogy elkezdtük körüljárni a kunyhót, szépen lassan kibontakoztak szörnyűségei. A ház oldalának mentén kötelek, kések és gyújtófolyadékos üvegek sorakoztak, a fal végében pedig szavak voltak felfestve. Először azt hinnénk, festékkel, de ahogy közelebb merészkedtünk, megláthattuk, hogy ez bizony nem egyszerű pingálóanyag, melyet a festőművészek használnak -ez mind vér volt. A rémtettek helyszíne a hásókert volt: ahol most nagy, szintén vérrel felfestett kör várakozott, szélén gyergyákkal. A körben egy fiatal lány kuporgott, megkötözve. Barna haja volt, felkötve, valamint lila bőrkabátot viselt. Arca fehér, mint a hó, szemei pedig ragyogó zöldek voltak.
Erre a képre ért oda a kiküldött megmentőcsapat. Egy közülük már meg is indult volna, mikor a Kapitány visszarántotta. Jó oka volt rá: az ajtó ugyanis hamarosan kitárult. Egy magas, sáppadt arcú nő lépett ki rajta, mogyoróbarna hajjal és apró, barna szemekkel. Arcán rituális felfestés volt, mely csillagokat ábrázolt. Ehhez hosszú, fekete ruhát viselt. Ő volt a hírhedt Victoria Lanchester.
Maga mögött egy kába, fiatal fiút hurcolt, fekete hajjal és vékony termettel. Lelökte a fal mellé, majd felkapott egy üveget és egy gyufásdobozt, aztán komótosan a körhöz sétált.
-Félsz, kedvesem? -kérdezte a lányt mézesmázas hangján. -Ugyan, miért is félnél te, hisz hősi áldozat leszel!
Erre a lány csak kétségbeesett remegéssel válaszolt.
-Pár perc és vége, ne félj... -csorgatta végig Victoria a kis üvegcse tartalmát a kör szélén. -Mikor a tűz eléggé megéget, már nem is fogod érezni.
-Látja, Tábornok? Ezért kell várni. -suttogta a Kapitány a mellette ülőnek. -De eleget vártunk. Mikor eltávolodik a körtől James, Henry és Luke lefegyverezik. Én kihozom a lányt, a Tábornok úr a fiút. Megértették? -nézett végig a csapatán. Azok feszülten vártak.
-Hogy is hívnak, drága? -folytatta a csevelyt Lachester. -Annie? Haley?
-H... Hannah, asszonyom. -mondta a lány remegő hangon.
-Csodás név. Büszke lehetsz, hogy viselhetted. -csurgatta ki játékosan az utolsó csepp folyadékot a palackból. -Készen állsz? Nem? Érdektelen. Sietni kell, a nap lassan felébred...
-Most! -szólt ki a Kapitány a bokorból, és a csapat megindult, azonban úgy tűnt, ez nem izgatta különösebben a boszorkányt.
-Hawkins! Örülök hogy idetévedt! -fordult meg, egy rituális késsel a kezében. -Igazán sajnálom, megkínálnám kávéval, de útban van. Hoppá, lassan a testel... -lökte el magától az egyik varázslót. -Hölgyet csak engedéllyel érintünk meg. Mortem! -nyújtotta ki, mire kék fény villant, és a mágus holtan hevert a földön. -Ki jön még? Féltek, patkányok?
-nevetett, és nekisetett egy másik katonának. A boszorkány ereje némiképp meglankadt -hisz mégis csak egy halálos átkot használt, kifáradt. Viszont folytatta kegyetlen harcát. Az egyik tisztet a rituális késével szúrta torkon, a másik viszont elfutott. -Gyáva nyúl! Gyával nyúl! -vihogott utána a boszorkány.
Eközben a Tábornok a fiút igyekzte elvonszolni a bokorba, ám a köteleit nem tudta kibontani. Bűbáj szőtte azokat, melyet csak erős mágus idézhetett meg.
-Kapitány úr! Hát nem ért a szép szóból? -csípte el Victoria az idős urat, aki a lányt támogatta el a háztól. A szavakra a lány futásnak eredt (persze ahogy csak megkötözve tudott), a varázsló azonban megállt.
-Victoria. -üdvözölte. -Mégis mire véljem ezt a felfordulást.
-Már csak két áldozat kell. Két mágikus vérű. -mosolyodott el, és levett az egyik polcról egy gyufásdobozt. -Utána egy időre meghúzom magam.
-Álmondjon csak. -rántott pálcát Clifton, és rá szegezte. -Egyszer és mindenkorra vége!
-Biztos ebben? -nevetett. -Mégis mi vár még magának? Cicatrix! -kiáltotta az átkot, mely vörös fénnyel száguldott a mágus felé, de ő kikerülte azt.
-Surdus! -válaszolt a támadásra a tiszt, mire a boszorkány hátraesett, de gyorsan felpattant.
-Játszunk akkor... -sziszegte. -Injuriam! -kiáltotta. Az átok fehér sugárral süvített a varázsló felé. Ő éppen védekezni készült, de késő volt: az átok elérte és mély sebet hagyott a lábán. -Jó volt ismerni, Hawkins. De most el kell búcsoznod...
-Azt csak szeretnéd! -hallatszódott a háttérből egy másik férfi hangja. A sötétből lassan Aleus Colim bontakozott ki, mögötte a Varázstitokvédelmi osztaggal. -Victoria Lanchester, ezennel letartózatom emberkínzásért, a titoktartási törvény több pontban való megszegéséért, valamint ártatlan életek kioltásáért! -jelentette ki, miközben a mágusok fürgén körbevették a boszorkányt, és burkot húztak fel köré. Victoria tehetetlenné vált.
-Úgy sem kaptok el! -őrjöngött. -Ezer börtönből is kiszabadulok a Kincsemért! Nem menekültök, mindenkit megölök!
Aleus egy ideig elszörnyedve nézte a jelenetet, majd a kapitányhoz sietett. -Jól van? Azonnal visszaviszik a...
-Persze, megvagyok. -sziszegte. -A két gyereket vigyék. Ők a fontosabbak. -utasította.
-A katonák intézkednek. -segítette fel. -Viszont magának sürgős ellátásra van szüksége. -közölte, majd eltámogatta a helyszínről. -Holnap összehívjuk a Természetfölötti Tanácsot.
Ott egy óra múlva már semmi se látszódott. A két ifjút a Kapitánnyal együtt a gyengélkedőre vitték, Victoriát pedig a coriumi Varázsbűnözők Körzeti Megfigyelőközpontjának alaksorába.
Csönd volt.
Az események után mind Avalon, mind Corium visszahúzta magára az éjszaka álmosító takaróját. Ezen kései (vagy korai) órán szinte már senki sem volt ébren, csak pár mulatozó fiatal, vagy a sötétség védelmét élvező vámpír. Utóbbiak csoportjába tartozott Ava is, aki alig vett észre valamit a város másik végén történt tragédiáról. Most a konyhában állt, épp csak megállítva kedvenc sorozatát hogy készítsen magának egy meleg teát. Lassan hajnalodott, ő pedig aludni készült. De hogy is hunyhatná le a szemét, ha az előző napi felkérés után folyton Aidan körül jártak a gondolatai. A találkozót aznapra tervezték, ki kéne aludnia magát, viszont ez pillanatnyilag lehetetlennek látszott.
A lakás teljesen csöndes volt. Azonban ezt az állapot egy különös ajtónyikorgás törte meg. Ava felkapta a fejét. Mi ez, hiszen ő bezárta az ajtót... csak nem betörtek?
Óvatosan magához vett egy konyhakést, és kiment a folyosóra.
-Halló? Van ott valaki...?
A folyosón egy sötét köpenyes alak állt, kezében pisztolyt szorongatva.
-Sajnálom, hogy ezt kell tennem. -mondta a lánynak, majd felemelte a fegyverét. -De a nagyobb jó érdekében mindent.
-Várnon, maga... -kezte el a mondatot a lány, de már késő volt. A fegyver elsült.