Fogaid Nyoma

Halloween

Erre azonban Valentino már nem mondott semmit, csak sóhajtott egyet. Ezt követően pedig egy bizalmatlan pillantást vetett rám.

"Tudod te egyáltalán használni a képességeidet?" és ahogy ezt kérdezte tisztára olyan volt mintha az apámat hallanám.

De végül is, a történtek után tartoztam neki ezzel a válasszal.

"Nem mindegyiket." mondtam őszintén "Van amelyik olyan egyszerűen megy mint levegőt venni, de nagy részüket még csak fel se fedeztem. Wayne bácsi szerint ez a korral jár." és ahogy a bácsikám hangja visszhangzott a fejemben, halványan elmosolyodtam "Ha tudni szeretnéd, ahhoz, hogy normálisan használni tudjam azt a specifikus képességemet, egy kicsit gyakorlottabbnak és kevésbé alultápláltnak kéne lennem." magyaráztam "Szóval egyszerűen fogalmazva az volt a probléma, hogy mikor még huszadjára se gyulladtak meg a gyertyák, kezdtem kicsit elveszteni a türelmem."

"De hogy nem vetted észre, hogy lángol az erdő?"

"Úgy, hogy mondjuk egy második világháborús bunkerben voltunk három méterrel a föld alatt?!" kérdeztem a farkastól, komolyan elgondolkodva azon, hogy miért nem képes átlátni a helyzetet.

"Jó, mindegy! Ne is beszéljünk erről." mondta megrázva magát, amivel jelképesen lerázta magáról a rossz gondolatokat "Inkább azt mondd, hogy miért ölted meg azt az embert?"

Kérdésének hallatán vettem egy mély levegőt. Néha úgy érzem tényleg nem ártana nekem egy terapeuta...

"Én nem ölök embereket." mondtam a lehető legnagyobb nyugodtsággal.

"De régen-"

"Az régen volt!" vágtam rá egyre inkább türelmetlenül.

"Akkor lehet, hogy csak nem emlékszel arra hogy megölted." folytatta a találgatást Valentino.

"Hogy ne emlékeznék rá ha én tettem volna?! Én nem vérfarkas vagyok hanem vámpír!" és miközben ezt mondtam, már kezdett nagyon-nagyon elegem lenni ebből a beszélgetésből.

"Pontosan, és tegnap kellőképpen szomjaztál, miután megölted azt a gusztustalan...nem is tudom micsodát." mondta a tegnapi lény förtelmes szagának emlékétől fintorogva.

Valentínónak még ember formában is mérföldekkel jobb szaglása volt, mint akármelyik fajtársamnak, vagy személy szerint nekem. Azonban ha vérről volt szó, nem túlzok ha azt mondom, ezerszer könnyebben megtaláltam volna valakit néhány csepp folyékony szövet alapján, mint egy vérfarkas. Tegnap viszont pont egy különösen gyomorforgató lényre vadásztam, miután –visszaérve a túráról– nem volt már több programunk ezen a nevetséges osztálykiránduláson. Gondoltam, hogy Valentino sokkal könnyebben megtalálná a lényt mint én, de mikor a keresésére indultam, fogalmam se volt róla, hogy Valentino is jönne velem. Ennek következtében tehát szólóban indultam el az Eywale környékén lévő erdők átfésülésére. Az elmúlt napok eredménytelen keresése után pedig ismét kudarcra számítottam ugyan, de végül –látszólag a puszta véletlen folytán– mégis megtaláltam a szörnyet. Ami leginkább egy túlméretezett Stegomorr féleségre hasonlított, de őszintén nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mi volt az valójában. Engem csak az érdekelt, hogy megtaláltam és végeztem vele.
Jó, ez most azért nem volt ilyen egyszerű, mert majdnem egy órán keresztül cserkésztem a lényt, ami mellesleg hihetetlenül nehezen akart meghalni. De szerencsére elég hatásos módszer letépni valaminek a fejét.
Nagyban a nyomaim eltűntetésén mesterkedtem, mikor Valentino csak úgy előjött a bozótból. Természetesen a szívbajt hozva rám a hirtelen felbukkanásával, amivel mellesleg majdnem megölette saját magát, de –ahogy általában– neki most is szerencséje volt. Persze mindez azért történt, mert széllel szemben érkezett és a történetben jelentős szerepet játszott, hogy ki voltam merülve a kivételesen fárasztó hajsza után. Más szóval, ha nem tesz egy cifra megjegyzést arra a kénes, rothadó szagra, ami a lény teteme körül terjengett –percekkel a halála után– akkor szerintem észre se vettem volna Valentínót.