Az Alakváltó és a Boszorkánymester

2. fejezet

Milyen rég volt alkalma elmerülni egy jó történetben. Tavasszal annyi munka hárult rá, semmi szabadideje nem maradt. Esténként kimerülten zuhant az ágyába, reggel kakasszóra ébredt. Az édesapja akkor kezdett bottal járni, és már alig tudott a kertben tevékenykedni. A szomszédon kívül valóban nem akadt más segítsége. Isten tudja, ő meddig bírja még. Emília szívét szorongatta a nyugtalanság, mert az apja egyre gyakrabban említette, mennyire félti őt, mi lesz, ha egyedül marad. Nem szeretett belegondolni ebbe.

A megszokott útvonalon haladt, hamar megérkezett a piactérre, amit már félig megtelített a többi kofa. Hangjuktól zengett a várnegyed, minden alkalmat megragadtak egy kis pletykálkodásra. Járókelőkből még kevés akadt ezen a korai órán.

Emília a szélső asztalokhoz irányította a lovat, így maga mellett tudhatta a szekeret, senkit nem zavart a kőfal mellett. Távolról kiszúrta barátnője feltűnően csinos, virággal díszített kalapját, vörös loknijait. Szép ruhában járt-kelt, mint egy előkelő hölgy, és a mai öltözéke sem illet a piaci környezetbe. Még a vásárolni járó emberek is egyszerűbb holmikat hordtak, mint ő. Ráadásul nem volt egyedül. Egy nála jóval magasabb férfival beszélgetett, aki kék egyenruhát viselt, a mentét félvállára vetette. Szőke, göndör fürtjei csillogtak a napsütésben. Bizonyára bekente valamivel, mert a szellő sem libbentette meg.

Emília megállította a lovat, leszegett fejjel szállt le. Nem akarta megzavarni Margit diskurálását a katonával, inkább nekilátott a feladatának. Alig pakolt le egy kosárnyi zöldséget, már hallotta közeledni őket.

– Jöjjön csak! Róla meséltem. – Margit kipirult arccal, széles mosollyal a férfi karjába csimpaszkodott. – Ő itt a barátném, Emília.

A férfi sötétkék szeme rászegeződött, derű sugárzott az arcáról. Elkapta a kezét, és csókot lehelt a kézfejére. Emília ledermedt. Nem szokott hozzá az efféle gesztushoz.

– Sarkady Benedek, szolgálatára – mutatkozott be udvariasan. – Annyira csodás ez a nap, hogy ilyen különleges hölgyekkel ismerkedhetek meg!

– Mit ért az alatt, hogy különleges? – puhatolózott Emília. Szúrós szemmel pillantott barátnőjére, de az elaléltan csavargatta egy vörös tincsét ujjai körül.

– Elragadó bájjal, páratlan képességgel megáldott – lépett közelebb hozzá. – Vagy talán tévedek? – vonta fel fél szemöldökét a katona.

Emília egyre szaporábban vette a levegőt. Tartott tőle, hogy megismétlődik az, ami az anyjával történt. Keze ökölbe szorult, száját vékony vonallá préselte.

– Ha arra céloz, hogy boszorkány volnék, nagyon téved. Az anyám sem volt az! Egy hazugság áldozata lett. A katonák könnyedén jelentenek ki valótlanságokat.

– Ne is figyeljen rá! – Margit kényszeredett nevetést hallatott. – Biztosan bal lábbal kelt fel ma reggel – vetett felé egy szúrós pillantást.

Benedek megértően bólintott felé.

– Ugyan. Bizonyára én indítottam rosszul ezt a beszélgetést – jegyezte meg engesztelőn. – Mondja, kedves, nem...

– Nem vagyok kedves – morogta Emília.

– Erre magam is rájöttem – jegyezte meg halkabban, de a mosoly egy pillanatra sem lohadt le az arcáról. Mintha nem lehetett volna kizökkenteni ebből a vidám állapotából.

– Úgy értem, van nevem. Szólítson azon, kérem. – Emília a fogai között préselte ki a szavakat. Próbálta elővenni a lehető legillemtudóbb énjét, ami egy katona közelében meglehetősen nehezen sikerült.

– Emília, valahogy kiengesztelhetem?

– Mégis mire gondolt? – Emília a mellkasa előtt keresztbe fonta a karját.

– Lenne pár ötletem – Benedek tekintete a lány mellére tévedt egy pillanatra –, de a harapósságát elnézve már annak örülnék, hogy egy délutáni teára meghívhatnám – bazsalygott.

– Nincs időm ilyesmikre. És ha megbocsájt, a termények nem kerülnek le maguktól a szekérről. – Emília hevesen hátat fordított. Alaposan megtaposta a fűzöld szoknyája szegélyét, csupán a szekérnek támaszkodva maradt talpon.

– Engem is szólít a kötelesség – fordult Benedek Margit felé, aki megrebegtette a pilláit, és kezét emelte, hogy a férfi újabb kézcsókkal búcsúzzon.

Emília nem vágyott újra erre, gyorsan felpattant a szekérre, azon rendezgette az áruját.

– Remélem, látjuk még errefelé – somolygott a barátnője.

– Arra mérget vehet. Úgy tűnik, egy darabig itt teljesítek szolgálatot – felelte Benedek, és jelentőségteljesen Emíliára pillantott, akinek ettől a hideg futkosott a hátán.

– Ez csodás! Nem igaz, Emília?

– De... csodás – ismételte meg szarkasztikusan. Egy pillanatra sem állt le a keze. Viszonozta a katona intését, bár inkább tűnhetett leintésnek. Nem érdekelte, hogy megsérti. Nagyon várta, hogy messzire elkerüljön tőlük, mert nem tetszett neki az, ahogy őt méregette. Amint az idegen eltűnt a kőfallal szegélyezett rész mögött, leugrott a földre, megragadta Margit felkarját. – Te teljesen megőrültél?! – rivallt rá. – Mit mondtál neki?

– Semmit – kacagott.

– Akkor mitől vagyunk számára különlegesek? – vonta össze a szemöldökét.

– Mert csinos hölgyek vagyunk?

– Majd el is hiszem...

– Emília – szólt rá erélyesebben –, egy szóval sem említettem, kik vagyunk. Nem kell mindig mindenkiről a legrosszabbat feltételezned!

Emília mellkasa vészes gyorsasággal emelkedett és süllyedt, a szíve vadul kalimpált. Egy katona sem ólálkodhat a közelében, ezt már megfogadta. Hűtlenek és hazugok mind. Nem fogja hagyni, hogy elítéljék bármilyen mondvacsinált okkal. Pontosan emlékezett még édesanyja megviselt, könnyáztatta arcára, mikor utoljára látta a máglya tetején, mielőtt a fáklyákat hozzá érintették a rakáshoz.

A régmúlt marka egyre szorosabbra fonódott a torka körül. Lassan tért vissza a dolgához, és nehezen szabadult a szomorú emléktől.

– Ne légy ilyen gyanakvó. Élvezd az életet! – tárta szét a karját Margit vidáman.

– Egészen addig, amíg valaki el nem árul – motyogta.

– Pont ezért kell élvezni – magyarázta mutatóujját feltartva. – Ha idő előtt meghalunk, legalább addig szép életünk legyen. Nem igaz?

Emília megingatta a fejét. A drága, rettentő naiv barátnőjétől mire is számított? Pont ezért lettek ennyire jóban, mert szöges ellentétei voltak egymásnak. Nem beszélve a közös titkukról.