egy testbe zárva | 𝗕𝗘𝗙𝗘𝗝𝗘𝗭𝗘𝗧𝗧

harmadik: márk

❝ A szülőktől csupán egy nevet kapunk, amivel jobb esetben nincs semmi problémánk, rosszabb esetben nevet változtatunk. Minden fejben dől el. Lehet, hogy külsőre ugyanannak a embernek tűnik, de belül mégis egy teljesen másik személy, teljesen más névvel, még ha ezt sokan nem is veszik észre. ❞

— Heló világ, megint - húzta a fiú egy gonosz mosolyra ajkait, majd a földről feltápászkodva, lesöpörve ruháját felkapta a földön heverő táskát, s a mosdó ajtaját kilökve magabiztosan, száján még mindig egy vigyorral sétált végig az üres folyosón. 

 A matematika terem ajtaján benyitott, s megindult a megszokott helye felé.

 - Sikeresen befáradtál az órámra - jelentette ki kissé idegesen a matektanárnő, aki köztudottan egyike volt azoknak a tanítóknak, akik kiérdemelték a gyerekek gyűlöletét. Divatérzékét nem lehet divatérzéknek nevezni, senki sem tudja, hogy honnan jut eszébe felvenni egy csicsás, sárga nadrágot, rajta rózsaszín, istentudja milyen virágokkal, s ehhez pólóként egy kék alapon piros adidas pólót, a kiegészítőiről szót se ejtsünk. - Késtél - tette még hozzá.

 - Na, nem mondja? - forgatta meg szemeit a fiú, hangjából csöpögött az irónia, majd lazán ledobta magát a megszokott helyre.

 - Be lesz írva a késésed! - próbálta nyugodtan mondani, ám hangja sokkal inkább rikácsolásnak hatott.

 - Ok - rántott vállat a késő, s előpakolta a könyveit, míg a tanárnak egy ér látszott kidagadni a homlokkán, így inkább önmagát mentve a dühkirohanástól, folytatta az anyagot, ám közel sem olyan nyugodtan, mint a kis eszmecsere előtt.

 Amikor a fiú belépett a terembe, minden szem rá szegeződött, amit figyelmen kívül hagyott, ám amikor már bőven tizenöt perc múlva is érzett egy tekintetet önmagán, körbekémlelt az osztályon, s tekintete találkozott egy lánnyal, aki a mellette lévő sorban foglalt helyet. Ez a lány Adél volt, ám ezt a fiú nem tudta, így gyorsan végigmérte, s realizálta, hogy ő valószínűleg új tanuló. Mikor tekintete visszatért a lány arcára, felvonta a szemöldökét. Az új diáklány is így tett, majd elfordította fejét a tábla felé, s úgy tett, mintha erősen figyelne az anyagra, amit a tanárnő épp lead. A fiú a maradék időben a grafitceruzájával foglalatoskodott, firkált a füzetbe, igazából mindent csinált, csak a tananyagra és annak oktatójára nem.

 Az óra végét jelző csengő hallatára elsőként pattant fel helyéről, táskájába söpörve könyveit a tolltartóval együtt, majd hátára vette az iskolai cuccait tartalmazó tárgyat, s már a folyosón is tartott a kijárat felé haladva, noha ez még bőven nem az utolsó órája volt.

 - Alex! - hallott maga mögül kissé távolról egy lány hangot, de nem foglalkozott vele, nem hitte, hogy őt keresik. - Alex! - hallotta közelebbről, s úti céljától nem messze megállt, amikor felfogta, hogy valószínűleg őt keresik. Arcára egy kissé fájdalmas mosoly ült ki, ám ezt palástolta a gúnnyal. Alex, persze, csak ő létezik. Arcvonásait rendezve, pókerarcot felvéve fordult meg, s látta meg Adélt, aki az órán sem hagyta nyugodni, ám még mindig nem tudta, hogy ki is ő. Most ténylegesen, tetőtől talpig, feltűnően végigmérte, s a lány kis termetének hála lepillantva rá nézett a szemébe, ismét felhúzva szemöldökét.

 - Uhm, jól vagy? Hova mész? Még van néhány óránk - értetlenkedett kissé vékony, csilingelő hangján a rövid, barna hajú lány, miközben ujjait tördelte. 

 - Nem ismerlek, nem tartozom neked magyarázattal, most pedig, ha megbocsátasz... - s itt intett egy kisebbet, ezzel faképnél hagyva a lányt, aki kissé szomorúan biggyesztette le ajkait, de egy ideig még figyelte a fiú távolodó alakját, de ezt nem tehette sokáig, ugyanis sietnie kellett a következő órájára.