egy testbe zárva | 𝗕𝗘𝗙𝗘𝗝𝗘𝗭𝗘𝗧𝗧

első: üresség

❝ Egyre jobban hatalmába kerít, elvakít. Megöl. Hisz ő egy gyilkos. Amikor veled van, boldogan nézi végig, ahogy marcangolod belülről önmagad, és egyre jobban fogysz el. Lassan válsz emberhez hasonlíthatatlanná, és ezen a szinten már szinte bármit megadnál azért, hogy érezz valamit. Legyen az jó vagy rossz. ❞ - írta legutóbbi blogbejegyzésébe, majd egy mély sóhajtást hallatva tette közzé az oldalon.
A szék hátának dőlve, fejét hátravetve nézte a plafont, majd lehunyta szemeit, és ugyanebben a pozícióban ült tovább, próbálva szinten tartani lelkiállapotát. Már meg is szokhatta volna ezt az űrt, meg kellett volna szoknia, hiszen mindennapos volt, mégsem sikerült. Félt, hogy az üresség helyét düh veszi át, és akkor rombolni fog. Nem akarta, gyűlölte, hogy nem tudja kezelni a dühös önmagát, és hogy olykor nem tudja magában tartani agresszióját.

Mielőtt bármit is tett volna, felkapta az asztal mellett heverő táskáját, annak súlya ezzel a vállára nehezedett. Kilépve a szobából édesanyját pillantotta meg a konyhában.

- Legyen szép napod, Alex! - intett fiának, szája pedig mosolyra húzódott.

A fiú viszonozta a gesztust, majd elköszönve édesanyjától kinyitotta az ajtót, a hideg levegő pedig azonnal megcsapta az arcát. Pulcsija zsebébe süllyesztette ujjait, ezzel védve őket a külső hatásoktól, november második fele már pont annyira hideg, hogy a legtöbb esetben fel kelljen kapni egy kabátot is a póló fölé.

A fejhallgatóját felrakta, melynek két oldala jóleső érzéssel tapadt a fülére. A talajt nézve indult meg az iskolája felé, gyalog tizenöt perc alatt ott volt. Ha át kellett menni az úton, fejét felkapta, s szétnézett, csak ilyenkor érzékelte a körülötte lévő embereket igazán. A fiú gyakran érzete, hogy mindenki őt nézi, és nevet rajta, bármit is csinál. Ez most sem volt máshogy. Szorított a mellkasa, viszont hozzászokott már. Legalábbis ennyi idő alatt hozzá kellett volna, az más kérdés, hogy sikerült-e. Jelenleg sokkal inkább más terelte el a figyelmét. Az emberek. Néhányan telefont bámulva, néhányan - főként a fiatalabbak - beszélgetve és nevetgélve, míg a legtöbbjük sietve, esetleg kávéval a kezükben mentek útjukon, arcukon fáradság, néhol unottság jele csillant. Ő is ezt szeretné csinálni? Végülis erről szól az élet, nem? Leéled, mindig az adott normákhoz illeszkedve, mindig egy menetrend szerint haladva. A fiú sokszor hasonlította az életet egy vonathoz. Menetrend szerint ment, ugyanazokat a megállókat megsimételve, ráadásul valaki irányította azt, nem voltak önálló döntései. Egy mókuskerék volt az egész, valaki műve, aki élvezte fentről a műsort. Egy renszer szerint haladt, és a baj az, hogy így is kellett haladnia. A rendszertelen élet semmi jóhoz nem vezet, beleőrül az ember.

A fiú sóhajtott egyet, majd gondolatait megpróbálta kikapcsolni, s megindult tova, nem is figyelve arra, hogy ki vagy mi van körülötte. Ekkor mintha kiabálást hallott volna, viszont nem foglalkozott vele, képzeletnek gondolta, hiszen fején volt az embereket kizáró szerkezet, ezt nem hatolja át az emberi hang. Ám ekkor egy kezet érzett meg a karjánál, ami visszarántotta őt. A hirtelen lendülettől leesett a fejhallgatója a járdára, és megcsapta a fülét a zaj, míg egy autó dudálva haladt el előtte. Az egyensúlyát sikeresen megtartotta, majd a személyre nézett, aki váratlanul zavarta meg útját.

- Még szerencse, hogy utolértelek - lihegett a lány a lábán megtámaszkodva, majd a lámpa felé mutatott. Piros volt. - Azt hittem elüt az autó - biggyesztette le az ajkait, majd órájára pillantva nem tétlenkedett tovább - Ne haragudj, nekem mennem kell, el fogok késni a suliból, remélem még találkozunk - intett a lány, majd át is szaladt a zebrán a zöldre váltott lámpa alatt.

A fiú fel sem eszmélt a váratlan helyzet hatása alól, a lány már messze járt, így alkalma sem volt neki köszönetet mondani. Ha őszinte akart lenni, akkor nem is szeretett volna. Minél kevesebbet beszél, annál többször érzi, hogy most nincs mibe belekötniük az embereknek. Csendes természetű volt, ritkán szólalt meg, noha lett volna mit mondania, nem érezte szükségesnek.