Hetalia Egypercesek

Összezördülés

A világon lévő konfliktusok hátterében általában mindig valami primitíven egyszerű dolog áll.
Napjainkban Amerika és Kína rúgták össze a port, kereskedelmi háborút vívnak, vagy valami olyasmit.
Az országok úgy gondolják, Amerika egyszerűen képtelen megmaradni a seggén harminc évnél tovább és örök tinédzsersége okán, azzal kakaskodik, akivel épp kedve szottyan, és beképzeltsége miatt, mindig a legerősebbeket pécézi ki. De valójában... a teljes igazság fényében... após problémái adódtak.
Sok-sok év után, végre valahára párra talált, Japán kedves személyében, amit Kína nem nagyon tud feldolgozni, ezért úgy próbálja szétválasztani a fiatalokat, ahogy tudja. Úgy viselkedik, mintha a tizenhat éves lányát kéne védeni egy harmincas punktól, nem pedig egy kétezerötszázat taposó, nyugodt, kiegyensúlyozott országról, meg egy alig ötszázéves, hiperaktív kölyökkutyáról lenne szó.
Így aztán, nem is olyan kevésszer indulatos szóváltásba keverednek.
- Figyelj, Kína, elegem van! Hagyj már élni minket! -csikorgatta fogait idegesen Amerika.
Most különösen tele volt a hócipője, mert Japánnal arra ébredtek, hogy Kína egy szamurájkarddal vágta ketté a tolóajtót, ami mögött ők nagy egyetértésben aludtak.
- Te hagyd békén Japánt, aru! Kifelé innen! Többet ne is lássalak, aru!
- Kína! Elég! Semmi közöd hozzám! Te menj innen! -mormogta Japán is, megszokott, halk hangján, de jelen pillanatban az is idegességtől volt karcos. -A kardomhoz pedig többet ne nyúlj! Tedd is le!
- Akkor teszem le, ha végre eltakarította magát innen! -szegezte Amerikára a hegyét, gonosz szemekkel együtt.
- De mi bajod van, ember?! -tárta szét karjait. -Felnőttek vagyunk mind a ketten!
- Hah! Röhög a bolha! Ötszáz évesen, kölök, még menj vissza a homokozóba, ahonnan kiszöktél! Menj és tanulj tiszteletet az idősebbek iránt, a házam közelébe pedig többet ne gyere!
- Ez az én házam... -szúrta közbe Japán, villámokat szóró szemekkel, de ezt Kína nem vette figyelembe.
Az egy dolog, hogy már sokszáz éve független tőle, de neki szokása egész Ázsiát magáénak titulálni, ha már ő nevelte mindet.
- Akkor tisztelek egy idősebbet, ha az is engem! Te viszont olyan vagy, mint egy hisztériás kislány, aki féltékenységi rohamban szenved! -tette karba kezeit Alfred. -Inkább menj és idegesítsd Hong Kongot!
- Leginkább őt se... -morogta Kiku, aki tök sajnálja az éppen lázadó korba lépett Hong Kongot, aki minden erőfeszítést megtesz, hogy elszakadjon atyjától, amelyik inkább beolvasztaná, mintsem ezt engedje.
Sohasem fog kiderülni, hogy Oroszország hatott-e rá ennyire, vagy már a kezdetek kezdetén ő hatott Oroszországra, aki ezért akar minden lélegző lénnyel egyesülni...
- Soha többet, semmit se fogok neked gyártani, aru!
- Állok elibe!
- Jó! Holnaptól vége! Mehetsz és éhen halhatsz, aru, mert nélkülem sehol se lennél!
- Na! Elég legyen! -lépett kettejük közé Japán, a még mindig feltartott szamurájkardot lapjánál fogva eltolta az útból és mérges, de egyébként fáradt szemekkel nézett Kínára. -Tudom, hogy betegesen magadnál akarsz tartani mindenkit, de...
- Nem is igaz! Csak azt nem akarom, hogy ő veled legyen, aru!
- Én már évszázadokkal ezelőtt kivívtam a saját függetlenségem, ami azt jelenti, hogy azt csinálok, amit akarok! Pontosan azért háborúztunk annyit, mert te folyton ilyen nevetségesen irányítani óhajtasz engem, figyelmen kívül hagyva, hogy semmi közöd hozzám!
- Hogy ne lenne közöm hozzád? A kisöcsém vagy, aru!
- Ettől még semmi jogod beleszólni a magánéletembe! Felnőtt ország vagyok, hagyj! Szeretem Arufredo-kunt, és ezt nem miattad fogom elvetni! -mondat végére összekulcsolta kezét a fiúval, mert, bár kívülről nagyon kis békés államnak tűnik, a felszín alatt sportot űz Kína provokálásából.
- Hmpf! Remélem, hálásan megköszönted neki azt a két atombombát, amit kaptál, aru!
- Már én is megköszöntem Pearl Harbourt! -vigyorodott el Amerika.
- Mégis, ki segített neked Hiroshima és Nagasaki után, aru? -próbálta továbbra is a saját malmára hajtani a vizet.
- Olaszország -felelte végtelen egyszerűséggel Japán, mire Kína szeme jobban összehúzódott (mivelhogy igaz volt). -Miért zavar ennyire, hogy együtt vagyunk? Te menj, és foglalkozz Oroszországgal! -javallotta a legkézenfekvőbbet.
- Mert... mert nem méltó hozzád! -tárta szét karjait, még mindig karddal együtt. -Te sokkal jobb vagy ennél, aru! Egy ilyen éretlen kölyökre vágysz, aki szuperhősöset játszik és a gyorskaja a nemezi eledele? Akinek néhány polgárháborúnál messzebb nem terjed a történelme, aru?
Valójában csak attól fél, hogy kedves kisöccse ennél is jobban eltávolodik tőle, teljesen elrontja őt a nyugati szenny, a végén pedig egyedül marad, de ilyeneket nem mondunk ki hangosan.
Japán hosszú hatásszünetet tartott, jól megnézte magának Kínát, majd lassú megfontoltsággal megszólalt:
- Ha a pedofília zavar... ugye tudod, hogy lolipornót rajzolok?
Ez mekkora késdöfés volt! Úr isten, de nagy késdöfés! A szívbe, oda! Kína már elég idős ahhoz, hogy bizonyos dolgokat ne tudjon elfogadni, és a lolipornó ezek közé tartozott. Arról ne is beszéljünk, hogy legidősebb neveltje végül ebből keresi a mindennapi kenyerét és olybá tűnik, ennél a pontnál vallott kudarcot minden tanítása! Fáj neki a tény! De tényleg!
- Fhuuuuuhuhuhú! -röhögött fel Alfred. -Ez egy null a javadra, neko! -nyomott egy gyors puszit Japán kobakjára, majd visszapillantott az apósra. -Látod? Nincs semmi, amivel szétválasztanál minket! És, ha így folytatod, akkor csak azt éred el, hogy Japán végleg eltávolodik tőled!
- Már el vagyok -jelentette ki higgadtan.
- Hmpf! -tette csípőre egyik kezét Kína, mert a másikat még mindig a kard foglalta el, majd gondterhelten megcsóválta a fejét. -Látod, te is még csak gyerek vagy! -címezte Kikunak. -Hogy képzelheted, hogy valaha végleg elszakadsz tőlem? Sokkal több mindenben hasonlítasz rám, mint gondolnád, és bárhogy szeretnél, sose fogsz tudni megváltozni!
- Na! Mondj egyet! -bökött felé állával Amerika, mert neki mindig muszáj feszegetni a határokat és tesztelni az embereket. Személy szerint, neki egyetlen árva hasonlóság sem húzható fel a két ország között.
Kínának gonoszan felvillant sárga szeme és megátalkodottan elmosolyodott.
- Szerinted, miért hív ARUfredo-kunnak?
Ennél a pontnál minden úgy elcsendesült, hogy még a kinti fák is abbahagyták zizegésüket. Oltás volt. De nagyon. Amin még azok is elámultak. Japán meg Amerika egyenesen szóhoz se jutottak.
- Egy-egy! -biccentett elégedetten Kína, hátat fordított és kisétált. Valahol az előszobában tette csak le a szamurájkardot.

Mindezek után Japánba olyan élesen hatolt a felismerés, hogy valószínűleg hülye bátyja, hülye szójárása miatt képtelen kimondani az L betűt, hogy három hétig napi százhat bocsánatot dobált Amerikának, aki sehogyan sem tudta megnyugtatni, hogy őt egyáltalán nem zavarja.
...Na jó, egy kicsit, mert amint felhívta a figyelmet arra az „aru"-ra, minden egyes alkalommal, mikor kimondta a nevét, csakis Kína jutott eszébe, így az após árnyéka már éjjel-nappal ott lebegett felettük.
Attól kezdve Japán gondosan odafigyelt rá, hogy a lehető legtisztábban kiejthesse az L-t.