Olyan fiúk [PUF]

6. rész - Kolnay és Barabás.

Négy óra tájékán elállt az eső. A fiúkat a nyakig érő sár sem tántoríthatta el attól, hogy az utolsó Lillafüreden töltött délutánjukat egy jó hangulatú futballmeccsel koronázzák meg. Labdát egyébként nem hoztak magukkal, de a vendégház poros fészerében félbevágott esztergapadtól kezdve lyukas teniszütőig minden akadt.

A játék még öt perce sem tartott, máris mindenki fülig maszatosan rohangált a réten a rögtönzött kapuként szolgáló fatuskók között. Kolnay tőle felettébb szokatlan módon – és annak ellenére, hogy ez egyértelműen a teljesítménye rovására ment – gondolkodott. Barabásról, természetesen. Próbálta magában tisztázni, hogy miért csinálták azt, amit csináltak, hogy miért csinálják még mindig. Aztán azt is, hogy miért fogják folytatni. Merthogy abban biztos volt, hogy folytatni fogják.

Lépten-nyomon győzködte magát, hogy ő ugyan nem olyan fiú. Az eredmény finoman szólva is felemás volt: Bármikor készséggel elhitte volna, hogy ő nem az a típus, főleg, ha egy olyan bölcs embertől hallja mindezt, mint saját maga. Azt viszont sehogyan sem tudta józan keretek között megindokolni, hogy miért akarja olyan nagyon megcsókolni a Barabást. Le sem tagadhatta, hogy meg akarja, a bújósdi óta másra sem tudott gondolni. Istenkém, hát ő maga ripakodott rá a másikra, amikor az nem csinálta rendesen!

Eszébe idézte azokat a perceket, amelyeket az ismeretségük során Barabástól távol töltött. Ráébredt, hogy ezek alatt is folyvást a másikra gondolt: arra, amin a legutóbb összevesztek, meg arra is, amiről a legközelebbi vitájuk szól majd. Reggelente akaratlanul is elmerengett a Barabás kusza haján. Egyszerűen furdalta az oldalát a kíváncsiság aziránt, hogyan állhat a másik fején éktelenkedő szénaboglya közvetlenül felkelés után.

Ezt Kolnay a minap a gyakorlatban is megszemlélhette: amikor Barabás az oldalán aludt, reggel úgy nézett ki, mint akit a fél felére kivasaltak. Kacagni való látványt nyújtott, Kolnay nem is türtőztette magát: felkacagott. Barabás is vele nevetett, tudniillik ilyen korai órán még neki sem volt affinitása a sértődéshez. Kolnay akkor gyönyörűnek látta őt. A szíve majd beleszakadt, amikor újfent arra a pillanatra gondolt. Ráébredt valami igazán fontosra: nem akkor. Azóta. És talán már előtte is.

Visszaemlékezett az összes olyan pillanatra, amikor maga is megkérdőjelezte, hogy mit érez valójában Barabás iránt. Mindezek közül kiemelkedett a múlt téli incidens: a nagyapa lakása, a Városliget, a korcsolyázás, a verseny, az esés, a gyász, a bőgés, az ölelés. Kolnayt ismét átjárta az a szokatlan gyengédség, ami azon a napon megrohanta, ami arra késztette őt, hogy habozás nélkül a karjaiba zárja a zokogó barátját. Nem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy valójában már akkor meg akarta őt csókolni.

Amikor cserére várva mindkét fiú a pálya szélén ácsorgott, az a szamár Barabás megfogta Kolnay kezét. Úgy igazán megfogta. Kész szerencse, hogy a többiek figyelmét lekötötte a játék!

Kolnay ekkor már tudta, hogy ő igenis olyan fiú. Olyan fiú, aki egy egészen picurkát talán szerelmes a Barabásba, de olyan fiú is, aki sosem lesz hajlandó emiatt szégyenkezni.

Amikor Kolnay aznap este a szobába ért, Barabás már a saját bevetetlen ágyán ült a hátát a falnak vetve, és látványosan rágódott valamin. Amint a másik fiú mögött becsukódott az ajtó, kapkodva nekiszegezte a kérdést:

– Mi most szeretők vagyunk?

Kolnay akaratlanul is elmosolyodott.

– Tudomásom szerint a szeretők egészen más természetű dolgokat csinálnak együtt – felelte felvont szemöldökkel.