Olyan fiúk [PUF]

2. rész - Boka és Csele?

Megjegyzés:
A véremre szomjazó Cselnakos shippereknek üzenem a következő két részre vonatkozóan, hogy szegény együgyű Kolnaynak senki nem szólt arról, hogy olyan is létezik, hogy valakinek a fiúk ÉS a lányok is tetszenek. Csónakos szavait pedig nem szabad Szentírásnak venni, egy ilyen hülyének, mint Kolnay, én sem vallanék színt semmiről :D

Rácz tanár úr talán maga lepődött meg a leginkább, amikor a miskolci vasútállomáson tartott létszámellenőrzés semmiféle anomáliát nem mutatott: mindannyian megvoltak, épen és egészségesen. Cseléék rögtönzött kiruccanása természetesen nem maradhatott örökké észrevétlen, így ismét egy hajszálon múlt, hogy az egész osztályt kipenderítsék a vonatról. Végül az öreg Rácz olyan patáliát csapott, hogy a kalauz és a két kirendelt hordár együttes erővel sem bírt el vele, inkább hagyták őket tovább utazni. Ezt Kolnay sajnos nem láthatta, mert a balhé a lefüggönyözött első osztályú kocsiban tört ki, és amikor a fiúk hallgatózni próbáltak, egy felbőszült uraság elhessegette őket. Kénytelenek voltak tehát Csónakos tagadhatatlanul színes élménybeszámolóját elfogadni egyetlen hiteles forrásként, és az bizony – bár bővelkedett kalandokban és fordulatokban – a maga nemében nemegyszer megbízhatatlannak bizonyult már. Meglehetősen hihetetlennek tűnt például a bravúros csatajelenet, mely során a tanár úr a maga alig nyolcvan kilójával kihajította az egyik másfél mázsás hordárt a száguldó szerelvényből.

– Mint Kukoricza Jancsi a malomkövet! – kommentálta Csónakos lelkesen.

– Toldi Miklós – javította ki Boka reflexszerűen –, Kukoricza Jancsi nem dobálózott.

Az osztályt az állomás épülete előtt üres szénásszekér várta. A bakon a kackiás bajszú kocsis társaságában egy ősz szakállú öregúr üldögélt, aki a kis csapatot megpillantva korát meghazudtoló fürgeséggel pattant elébük.

– Szervusz, Bélám! – rikkantotta a szükségesnél talán egy fokkal hangosabban, miközben kezet fogott Rácz tanár úrral.

– Ezer éve nem találkoztunk. Látom, jó színben vagy – felelte a tanár úr udvariasan, majd a diákok felé intve folytatta: – Ezek a vásott kölkök itt az osztályom, akikről már annyit hallottál. Uraim, hadd mutassam be a kedves barátomat, a néprajz, a régészet és a természettudomány elkötelezett művelőjét, a Borsod megyei politikai élet...

– Hagyd csak, Bélám, mindez szép és jó, de a nebulók számára nem sokat jelent – szólt közbe az öregúr elnéző mosollyal. – Elegendő annyit mondani, hogy az elkövetkezendő három nap folyamán én fogom kalauzolni az osztályt, mint Miskolc város és a Bükk-hegység kitűnő ismerője. Tessenek nyugodtan Ottó bácsinak szólítani, az a becsületes nevem. S ha netalántán nagyon találnék kajabálni, tessenek azt is bátran jelezni, ugyanis a hallásom már korántsem tökéletes.

A fiúk kötelességtudóan bólogattak, egyedül a Csengey szemlélte valamiféle titkos gyanúval Ottó bácsi arcvonásait, de úgy, hogy aznap először még a tőle elválaszthatatlannak tűnő Jókai kötetet is becsukta. Kolnay ezt talán még különösnek is találta volna, ha nem jutott volna az elmúlt órákban ennél ezerszer nyugtalanítóbb információk birtokába.

Ki lehet az a rejtélyes másik fiú, akinek a Boka udvarol? Vagy ő udvarol a Bokának? Hogy van ez? Most már muszáj lesz rájönnöm, mert megöl a kíváncsiság meg ez a fura súly a szívem környékén. Reggel az még nem volt ott. Mindenről a Csele nővére tehet! Ki kell derítenem, ki az a fiú... de mégis hogyan fogjak neki? Rákérdezni nem fogok, az hótziher!

Kolnay gondolatmenetét az immár ismét a bakon ülő Ottó bácsi kiáltása szakította félbe.

– Tessenek csak felpattanni a szekérderékre! Elmegyünk a vendégházba, ott le tetszenek tenni a pakkot, aztán felkerekedünk, és teszünk egy kiadós sétát a Bükkben.