Olyan fiúk [PUF]

5. rész - Boka és Richter?

Megjegyzés: Az utolsó két rész rövidke, úgyhogy úgy döntöttem, egyszerre teszem őket közzé. Jó olvasást!
Egyébiránt: Ottó bácsi egy valós történelmi alak. Ha valaki megírja nekem a vezetéknevét, akkor arra nagyon büszke leszek.

Kerülték egymást. Ezt Kolnay onnan tudta, hogy amikor másnap felébredt, hűlt helyét találta a szobatársának. Reggelinél aztán ő maga választotta a lehető legtávolabbi helyet a másiktól, mire Csónakos különös tekintettel kezdte méregetni őt.

Egész délelőtt ömlött az eső. Mivel Ottó bácsi aznapra egy újabb embert próbáló túrával készült, az időjárás kedvezőtlen alakulása miatt kénytelenek voltak felülírni a tervezett programot. Az öregúr felajánlotta a fiúknak a pók- és a lepkegyűjteménye fakultatív megcsodálását, mellyel egészen addig élni is látszottak, amíg Csele ki nem jelentette, hogy ő inkább a vendégházban maradna. Ekkor Rácz tanár úr rosszallóan engedélyezte a távolmaradást mindazoknak a tanulóknak, akiket nem érintenek meg különösebben az ízeltlábúak. Így végül a tanár úron kívül csupán Csengey és három mérsékelten lelkes tanuló tartott Ottó bácsival. A Pál utcaiak mind maradtak, és hogy az idő – ha hasznosabban nem is, de – kellemesebben teljen, Csónakos azonnal felvetette, hogy akár játszhatnának is valamit. Mondjuk bújósdit. Kolnaynak mindaddig egészen mindegy volt, amíg Barabástól megtarthatta a kellő távolságot.

Egy darabig minden rendben ment: Csele borzalmas volt a játékban, tekintve, hogy már-már mániákusan ódzkodott attól, hogy a ruháit összepiszkolja. Cseppet sem volt meglepő tehát, hogy csaknem minden második alkalommal ő lett a hunyó. Egyszer aztán sikerült neki éppen Csónakost megtalálnia elsőként, pedig ő köztudottan a játék mestere volt. Kolnay – akiben erre feléledt a versenyszellem – úgy döntött, megteszi azt, amit már réges-régen eltervezett: lemegy a pincébe.

Azonnal a konyhába rohant, amint Csónakos számolni kezdett, aztán minden erejét latba vetve odébb lökdöste a kolosszális tálalószekrényt, és rángatni kezdte a mögötte feltáruló korhadt ajtót, az azonban nem engedett. Próbálta jobbról, balról, tolni, húzni, feszegetni, de mindhiába. Ekkor hangzott fel Csónakos kiáltása:

– ...Negyvenkilenc, ötven! Aki bújt, bújt, aki nem, az reszkessen, papuskáim, mert megyek!

Kolnay csapot-papot hátrahagyva átrohant az ebédlőbe, és bevetette magát a terebélyes abrosszal letakart asztal alá. Pocsék búvóhely, de a semminél talán jobb, feltéve, hogy még nem foglalt. Kolnay pechjére ezúttal viszont az volt. Mindennek a tetejébe maga Barabás Kende kuporgott alatta! A fiúk ijedten meredtek egymásra, aztán Kolnay kétségbeesetten elkáromkodta magát, éppen egyidőben azzal, hogy a folyosón léptek zaja hangzott fel. Barabás bele sem gondolva, reflexszerűen fogta be a másik száját.

– Lebuktatsz minket, te mamlasz! – suttogta vádlón.

– Melyik balfácán akart már lemászni a befalazott pincébe? – hallatszott Csónakos mormogása a szomszédos helyiség felől, mire mindketten látványosan megkönnyebbültek. A fenyegető hangok lassacskán ugyan, de eltávolodtak tőlük.

Hamar bebizonyosodott, hogy az asztalt nem páros búvóhelynek tervezték – a terítő szélei által határolt zug igen kicsi volt kettejüknek. Kolnay nyaka máris sajogni kezdett a kitekeredett helyzettől, a bordájába pedig minden második levegővételkor belefúródott Barabás felhúzott térde. Bár egyáltalán nem szándékozott, mégis kénytelen volt a másik szemébe nézni, ráadásul kényelmetlenül közelről.

– Te, én sajnálom a tegnap estét – tört ki belőle váratlanul. – Túl messzire mentem. Azért nem kell rám ennyire megharagudnod.

– Nem haragszom – érkezett a kapkodó válasz. Nem volt túl meggyőző.