Olyan fiúk [PUF]

1. rész - Boka és egy fiú?

A Keleti indóház díszes várótermében uralkodó tumultus egyre fojtogatóbbá vált. A rácsos ajtón belépő Kolnay egy pillanatra látni vélte a barátait, de egy perc múlva az egész élmény nem tűnt többnek holmi kótyagos lázálomnál. Az emberár hömpölygött. Kolnay alig hitte el, hogy az emberek is tudnak hömpölyögni. Mindeddig meggyőződése volt, hogy hasonló mutatványra csupán a széles Duna rakoncátlan habjai képesek.

A váróterem falai – mintha maguk is önálló domborművek lettek volna – oszlopokat, íveket, homlokzati szegélysort imitáltak. Az aprólékos részleteket gazdag aranyozás tette hangsúlyossá, a falak felső harmadát pedig színes freskók díszítették. Az óriási, tölgyfából készült ajtók tárva-nyitva álltak, így a helyiségben a pesti utcák fülledt levegője a csarnokból kiszűrődő, piszkosszürke mozdonyfüsttel keveredett.

Az óriási teremben elhangzó magyar, német és francia mondatfoszlányok rögvest egyetlen egy kolosszális monstrummá olvadtak össze. Különös elegyük mégsem hangorkán volt, sokkal inkább ütemes búgás, mely helyenként egy méhkas örökös zsongására, másutt kőomlás robajára emlékeztetett. A harsány csöndet meg-megtörte egy-egy éles füttyszó – vonatfütty. Bár a vasút alig fél évszázada jelent meg hazánkban, az emberek igen hamar megismerték, megkedvelték és keblükre ölelték a közlekedés ezen szokatlanul gyors és praktikus módját.

Kolnay a tarkóját vakargatva, mély sóhajjal ugrott fejest a siserehadba. Sűrű, bár nem túl őszinte elnézéskérések közepette átverekedte magát a vonatra várók első hullámán, majd egy vörösmárvány oszlophoz simulva pásztázni kezdte a tömeget abban a reményben, hogy előbb-utóbb az osztálytársai nyomára bukkan.

A Református Gimnázium végzős osztályának tanulói ezen a derűs áprilisi reggelen kirándulni igyekeztek. S hogy kiruccanásuk időpontja éppen erre a rendkívül zsúfolt pénteki napra esett, azt már végképp a véletlennek köszönhették – bár a döntésben talán bizonyos fokig a két hét múlva esedékes érettségi vizsga is szerepet játszott, de erről egyelőre mindannyian szívesen megfeledkeztek. A találkozót hét órára beszélték meg, a diáriumba is ezt írták be. Kolnay kezében az édesapjától kölcsönzött ódivatú zsebóra hét óra öt percet mutatott. Ez őszinte aggodalommal töltötte el a nyakát nyújtogató fiút, aki az idő múlásával egyre inkább hasonlatossá vált egy kétségbeesett zsiráfhoz.

Kolnay vándorló tekintete egyszer csak egy virágos kalapot viselő fiatalasszonyon akadt meg, aki önfeledten csacsogott egy fekete kabátos lánnyal. A márványoszlop melletti őrhelytől alig néhány méterre haladtak el. A fiatal hölgy csinos arca kimondottan ismerősnek tetszett, a fiú biztos volt benne, hogy látta már valahol. Alig néhány szempillantás múlva az is az eszébe villant, hogy hol.

– Hiszen ez a Csele nővére! ­– ébredt rá hirtelen, és rögvest megkönnyebbült. – Meglehetősen céltudatosan halad valamerre. Ha követem őt, bizonyosan elvezet a többiekhez – és ezzel egy köpcös urat félrelökve besorolt a két beszélgető lány mögé. Ilyen távolságból akarva akaratlanul is nyomon követhette a diskurzust.

– ...és hidd el, nagyon gyorsan megnőnek – mondta Csele nővére a fejét csóválva. – Mintha tegnap lett volna, hogy a Csabika éppen a térdemig ért. Most meg elgémberedik a nyakam, úgy fel kell néznem, ha hozzá beszélek.

– Mi tagadás, telik az idő! - vágta rá a másik a jól ismert közhelyt, majd kisvártatva valamivel visszafogottabb, szinte cinkos hangnemben folytatta. – Ide figyelj! A Jánoskát láttad?

– Jánoskát?

– Tudod, a Bokát. Mondd csak, vele mi van?

– Mi lenne?