Wait for me

I can't lose you

(Késve, ismét, de végre itt az új fejezet. Jó olvasást hozzá.)

S hogy mi lett? Megmondom én semmi. Vagyis valami mégis. Napokon belül meglett az iskola melyben tovább folytathattam tanulmányaim. Bevallom féltem az első napon. Aztán meg lett néhány barátom és kicsit jobb lett a helyzet. Na persze ez is csak addig volt jó míg ki nem derült ki vagyok, vagyis inkább az hogy kihez tartozom úgymond. Na akkor kezdtek el kerülni engem. Akadt ugyan aki kereste így is a társaságom, de az csak mind hátsó szándékokkal karöltve. Aztán voltak olyanok akik nem voltak rest bántalmazni engem. Eleinte próbáltam én védekezni, de ha egyszer egyedül voltam nem ment sokáig. Természetesen az ilyesmiről nem szóltam senkinek, se Jin-nek se Namjoon-nak, se másnak. Utóbbinak azért sem mert nem akartam, hogy szégyenkezzen, meg aztán akármilyen is volt nem akartam hogy bajba sodorja magát miattam. Hiába inkább tőle fél mindenki, akkor is... Nem akartam rosszat neki. Furcsa ugye? De tudjátok mit? Akármilyen durva is volt és akárhogy is viselkedett én mindezek ellenére menthetetlenül beleszerettem. Igen. S nem kellett hozzá csupán egy egész hónap. Titkoltam mikor rájöttem és titkolom azóta is. Semmi értelme nem lenne ha elmondanám neki, hisz számára én csak egy kölyök vagyok akit kivásárolt egy adósságból.
És most mi van? Megmondom. Egy újabb nap, egy újabb csesztetés és egy újabb verés amit már igazán nehezen viselek. Eddig úgy ahogy eltitkoltam Jin-ék elől. De ezt a mostanit azt hiszem nem tudom majd megmagyarázni. S csupán csak azért mert lábra se tudok állni, nem hogy értelmes szavakat kinyögni. Szerencsére vagy sem, de egy idő után otthagyták engem. No igen, bőgtem mint egy pisis. Eme állapotomban, voltam olyan bolond, előkotortam telefonom és rányomtam a hívásra melyben Jin-t akartam elérni.
- Segíts... - fel is vette - segíts kérlek... - rettenetesen fájt a fejem, de még érzékeltem a külvilágot, ahogy azt is hogy a hívott fél káromkodik majd a telefon kisípol. Reméltem Jin lesz olyan kedves és nem fog szólni Namjoon-nak. Nem akarom még ennél is szánalmasabban érezni magam.
Hát, az biztos hogy kidőltem, mert nem éreztem semmit egy idő után. Viszont mikor újra észnél voltam és kinyitottam szemeim már nem a suli koszos kukái mellett feküdtem hanem otthon s nem más mint Namjoon ágyában. Megmozdulnom sem kellett, hogy rájöjjek, hogy lássam hol vagyok. Meg aztán nem is voltam egyedül.
- Hogy érzed magad? - maga Namjoon ült mellettem, ő érintett meg, ő simította félre hajam homlokomról.
- Jól.. - válaszoltam kissé ijedten.
- Ha már így fent vagy - fogott és húzott fel engem ülő helyzetbe - vedd be ezeket. Jin szerint kelleni fog. - el se eresztett úgy adott kezembe két szem gyógyszert amit be is vettem, meg egy pohár vizet melyet teljes egészében eltüntettem. Mikor elvette s letette a kiürült poharat akkor vettem csak észre kezét melyet kötés díszített.
- Megsérült. - magam is megleptem, nem csak őt, azzal hogy kötött kezére fogtam.
- Csak nem aggódsz értem? - elhúzta kezét csak hogy párnát tegyen hátam mögé és kissé elhűzódjon - Nem kell. - fene se tudja miért, de rám kacsintott amire én csak elpirultam - Egyébként jobb ha tudod, hogy holnaptól magántanuló leszel. - egészen megváltozott, olyan rideg lett.
- De miért?
- Mert én azt mondtam. - ingerültebb lett - Mégis meddig akartad titkolni? Azt hitted, hogy nem jövök rá? - felemelte hangját - Teljesen elment az eszed?! Mi van ha ennél is tovább mentek volna? Nem fogod fel a helyzet súlyosságát?
Válaszolni se tudtam úgy megijesztett. Mikor meg már tudtam volna Jin robbant be a szobába s akadályozott meg benne.
- Te idióta! - rivallt rá testvérére, hogy közben engem ölelt magához. Remegtem, hisz nem értettem miért lett ennyire dühös. - Most azonnal menj ki innen és vissza se gyere míg nem tudsz viselkedni. - Jin szavára Namjoon felugrott, majd nagy sietve távozott. Na én ekkor sírtam el magam. Jin próbált vigasztalni, de nagyon nem sikerült neki.
- Miért ilyen velem? Miért utál ennyire? - sírtam neki - Tudom... Tudom, hogy én csak egy kis senki vagyok neki, de.. de akkor is...
- Nyugodj meg Kookie, semmi baj. - simogatta fejem - A fafejű testvérem nem utál téged. Tudod, hogy milyen forrófejű. Meg aztán nem viselte jól mikor felhívtad és könyörögtél neki. Vagyis inkább azt ahogy azután rád talált. - te jó ég... Ezekszerint nem Jin-t hívtam?
- Nem akartam... nem őt akartam hívni.. - úgy fáj hogy ennyire semmi vagyok.
- Sejtettem. - simogatott még és valahogy úgy éreztem kicsit jobb lesz - Tudom nem most kellene ezt kérdeznem, de tudnom kell valamit. - eltolt kicsit magától - Mondd Jungkook mit gondolsz Namjoon-ról?
- Én.. - elpirultam, ez biztos, hisz éreztem ég az arcom.
- Ne félj, mondd nyugodtan. Ez a mi titkunk marad. - rá néztem mert nem mertem hinni szavainak - Ha kell meg is esküszöm rá. - erre csak fejem ráztam, hogy nem kell semmiféle esküt tennie.
- Én.. Én azt hiszem érzek valamit iránta. - számba haraptam picit s lehajtottam fejem, meg szemeim is töröltem.
- És ez az érzés jó vagy rossz? - megérintette vállam, de én így sem néztem rá.
- Jó.. nagyon jó. - szívem már akkor hevesebben ver ha arra az érzésre gondolok mely mára már teljesen bekebelezett engem.
- Értem. - hangja kedvesen csengett még mindig - És mondd mit szólnál hozzá ha azt mondanám, hogy a testvérem is ugyanígy érez?
- Nem hinném el.
- De miért?
- Mert nem.. Mert én csak egy kis senki vagyok akit kivásárolt az adósságokból. - szemeim töröltem újra mire Jin magához húzott s megölelt.
Jin nem mondott semmit ezután, csak ölelt engem míg könnyeim el nem apadtak s míg el nem aludtam. Mikor aztán felébredtem Jin már nem volt ott, de más igen. Sőt, az a másvalaki fogott, ölelt engem magához szorosan. Meg sem kellett mozdulnom, hogy rájöjjek ki az az illető. Namjoon volt az. De... De miért ölel így? Miért van itt? Persze az ő szobája, de mégsem értem miért tart karjai közt.
- Tudom, hogy ébren vagy. - szólalt meg mögülem mire én kissé megmerevedtem - Azt is tudom, hogy titkolsz előlem valamit. - félni kezdtem - Szóval tetszem neked? - egy szót se szóltam - Tudom, hogy hallasz. - szavai nyomán húzódott el csak hogy hátamra fordíthasson. El akartam fordítani fejem, de nem hagyta. - Szóval? Ne hazudj. - semmi értelme nem lenne kimondanom. Hisz mit érnék vele? Semmit. Éppen ezért indult meg pár könnycsepp szemeimből. - Sejtettem. - arcomra simított, aztán legnagyobb meglepetésemre odahajolt hozzám s lecsókolta könnyeim melynek nyomán égni kezdett arcom - Nem kell semmit mondanod édesem. - szólt közelről - Elég csak rád néznem. - homlokon csókolt - Meg aztán hallottalak titeket.