Katarzis - Cole Sprouse fanfiction

Epilógus

Fél évvel később

Pontosan fél év telt el azóta, hogy itt élem tökéletes életemet az Evans családnál. Igen, bármilyen hihetetlen is, az életem végre valóban helyrerázódott, végre igazán boldog vagyok, végre teljes életet élhetek, terror, félelem, és magány nélkül. De ne szaladjunk ennyire előre.

A nevelőszüleimmel a kapcsolatom különlegessé vált, rettentően megszerettük egymást, igazi családként élhettünk, bár sajnos képtelen vagyok őket anyának, és apának szólítani, ezt ők teljesen elfogadják, és megértik. Igazán sok időt töltünk együtt, Natalie valóban megtanított lovagolni, már egészen jól megy, és nem csak a lovakkal, hanem a többi állattal is jól összebarátkoztam. A nevelőszüleim szívesen látják itt nálunk Cole-t is, annak ellenére, hogy az első ittlétünk egy kissé cikisre sikeredett. Hiányzik anyu, persze hogy hiányzik, és mindig is fog, de igyekszem nem kimutatni a nevelőszüleim előtt. Bár már eljutottam arra a szintre, hogy könnyek nélkül tudok beszélni róla Natalie-vel és Edward-al, ami hatalmas lépés. Sokat nosztalgiázunk együtt, nevetünk néhány vicces pillanaton, ami anyu és köztem történt.

Apámat hála jó égnek azóta sem láttam, és őszintén remélem, hogy soha többé nem is fogom. Az ő barátnője elhagyta őt nyilván, amint megtudta, hogy börtönbe került. És hogy ezt honnan tudom? Nos, teljesen véletlenül kutyasétáltatás közben összetalálkoztunk vele az utcán. Szavakat vágott a fejemhez, olyan dolgokat, amikről nem is én tehetek... Aztán Edward megfenyegette, hogy ha egy ujjal is hozzám ér, vagy újra felveszi velünk a kapcsolatot, akkor mehet ő is az apám után a börtönbe. Erre a nő kijelentette morogva, hogy neki tökmindegy, nem fektet ebbe több energiát, elhagyja az apámat. Igazán ügyes, és talpraesett nő...

Mivel már elmúltam tizennyolc, simán elköltözhettem volna. A probléma ott lépett föl, hogy nem vettek föl a kívánt egyetemre, így azt láttuk jó megoldásnak, ha kihagyok egy évet, tehát elkezdtem pincérként dolgozni, hogy szerezhessek egy kis pénzt. Mivel a pszihiátrián nem tudtam rendesen tanulni, őszintén nem is akartam, nagyon magam alatt voltam, nem gondoltam volna, hogy számomra lesz jövő, így elengedtem ezt az egész érettségi kérdést. Csak aztán amikor eljött a nap, hogy valóban le kéne érettségizni, realizáltam a helyzetemet, és bepánikoltam. Szinte alig tudtam valamit... Szóval lett egy borzasztóan gyatra érettségim. Úgy döntöttem, azt is újra megpróbálom idén, és ismét jelentkezek az egyetemre is. Ha nem jön össze, hát nem. Jó lenne továbbtanulni, és valami értelmes munkát szerezni, de a nevelőszüleim azt mondták, ha nem sikerül bejutnom az egyetemre, akkor sem kell elkeseredni, megoldjuk.

Nos, ha már az iskoláról van szó... Miután kiengedtek a pszihiátriáról, tanulmányaimat természetesen nem a régi iskolámban folytattam tovább a sok bunkó közt, valószínűleg rövidesen újra kerülhettem volna a pszihiátriára... Egy új iskolában fejeztem be az év hátralevő részét, aminek látszólag így sok értelme nem volt, mivel minek ennyit bajlódni, ha alig van hátra pár hónap az utolsó évemből, de az én lelki világomnak ez mindenképpen szükségesnek bizonyult. Tiszta lap. Nyilván az új iskolában is jónéhányan ismertek, a hülye videók miatt, amik rólam készültek anno szekálásképp, de az emberek többsége meglepő módon sajnált, nem pedig nevetett rajtam. Persze egy-két barom itt is volt, akik viccelődni próbáltak rajtam, dehát mindenhol vannak barmok, és az új énemnek köszönhetően ezeket a piszkálásokat nem vettem figyelembe, plusz az osztály nagy része mindig leoltotta ezeket a szekálókat. Egyébként a videók nagy részét sikerült leszedetni az internetről, bár gondolom sokaknak még így is megvan, de már nem is számít, hiszen megerősödtem.

Cole viszont a régi iskolánkban koptatta tovább a padokat, és beszámolt nekem mindenről, amit fontosnak tartott. Például hogy jópárszor megverte Tyler-t. Hihi. Az egészben az a durva, hogy ilyenkor mindkét srác csak néhány nap felfüggesztést kapott, az egész tanári kar jól tudta, milyen ember valójban Tyler, szóval gondolom megérdemeltnek tartották, hogy a fiú néha jól megkapta a büntetését, egy-két ,,pofont". Cole mesélte, hogy Tyler néha olyan dolgokat mondott rám, amiért viszketni kezdett a tenyere, és muszáj volt laposra vernie őt. Nem bántam ezt, de persze aggódtam is Cole egészségéért, aki mindig csak annyit mondott, hogy kutya baja... A többiek az iskolában szemrebbenés nélkül ugyanúgy megtennék velem azokat, amiket régen, ez nem változott... Cole azt mondja, ő is nagyon nehezen viseli ezeket a beszólásokat, és amikor meghallja, hogy pletykálnak rólam, alig tudja visszafogni magát. És ahogy régen is, a legtöbb plázapicsa próbál rámászni, és amikor a fiú említi, hogy velem van együtt, az összes lány szeme elkerekedik, majd elkezd savazni engem. Cole pedig próbál védeni. Szóval körülbelül ebből állnak a barátom iskolai mindennapjai. Vagyis álltak... Ugyanis ő sikeresen leérettségizett, nem is lett olyan rossz, de rám való tekintettel úgy döntött, ő is kihagy egy évet, hogy elmondása alapján ,,kipihenhesse a sok szart", és velem egy időben akarja elkezdeni az egyetemet, ha fölvesznek minket. Egyelőre mindkettőnknek elege van a tanulásból, és az iskolából, jól esik egy kis idő, amikor otthon tunyulhatunk. Na jó, ez így nem egészen igaz, mert nekem nyilván keményen kell tanulnom, hogy újra tudjak érettségizni.

Szóval a kapcsolatom vele továbbra is megmaradt, és továbbra is ugyanolyan erős. A haverjaival is összebarátkoztam, csodával határos módon mindegyikük elfogadott engem. Mondjuk a báros esetből már ismertek, de mostmár, hogy hivatalosan együtt vagyunk Cole-al, nagyon sokat lógtunk együtt így mindannyian, és az én két barátnőm is sokszor velünk tartott.

Hogy mi történt Amber-el és Madison-al? Amber-t nem sokkal utánam, úgy egy hónap elteltével kiengedték a pszihiátriáról, Maddy pedig körülbelül két hete távozhatott, és így, hogy végre szabadok lehettünk, egy iszonyatosan szoros, örök barátság szövődött köztünk, még szorosabb lett a kapcsolatunk. Egyetlen gond akadt, hogy Madison-nak nem volt hova mennie, mivel a szülei kitagadták, tehát a nevelőszüleim nagylelkűen magunkhoz fogadták a lányt. Nem volt szükség hivatalosan örökbefogadni, mivel ő már nagykorú, szóval úgy egyeztünk meg, hogy nyugodtan lakhat nálunk, nem kell minket családnak tekinteni, csak nehogy már az utcán kelljen élnie, mikor nekünk úgyis van vendégszobánk, ahova beköltözhet. Szóval mondhatom azt is, hogy testvérekhez hasonló kapcsolatom lett a két lánnyal.

Dylan-el még mindig tartottuk a megbeszéléseinket, szóval vele sem kellett megszakítani a kapcsolatot. Tulajdonképpen barátnak mondanám őt, ő volt az, aki megmentett, és a lehető legtöbbet nyújtotta számomra szakmailag a gyógyuláshoz. Nélküle nem lennék itt, ahol most tartok. Sokszor ő is velünk jön, ha Madison-al és Amber-el csavarogni megyünk, és ilyenkor folyamatosan mondogatja, hogy a világ legjobb dolga boldognak látni minket, és hallani a nevetésünket.

Azt mondod, nem létezik boldog befejezés? Hogy ez a való életben sosem történhet meg? Nos, nézz csak rám, nézd meg az én történetemet. Annak a bizonyos gödörnek a lehető legaljáról indultam, azt hittem, számomra a boldogság egy nem létező dolog, mígnem találtam olyan embereket, akiknek segítségével még életben lehetek, számtalanszor mentették meg az életemet, segítettek szép lassan feltápászkodni, és fejlődni, amíg elértem azt a pontot, amikor már egyedül is biztosan állok a lábamon. Egy önbizalomhiányos, depressziós, lelkileg többezerszer megsebzett, megállás nélkül gyászoló, magányos lány voltam, és mindez már a múlté. Mert voltak, és vannak, akik támogatnak, annak ellenére, hogy sosem gondoltam volna, hogy valaha lesz ilyen. Mivé váltam? Egy boldog, pozitív, nevetni képes, elégedett lánnyá, aki ha a tükör elé áll, már nem a saját hibáit kezdi el keresni, hanem igyekszik a pozitív vonásait felismerni, és magába vésni. A testemen lévő hegek sosem múlnak el, ebből merítek erőt a további harchoz, és mindig eszembe juttatom, ki voltam régen, hogy ennek köszönhetően realizáljam, a gyógyulás igenis lehetséges. Anyu! Őszinte szívemből remélem, hogy fentről látod, kivé lettem, hova jutottam, és nagyon remélem, hogy igazán büszke vagy rám. Bárcsak itt lehetnél, hogy te is láthasd...

A gyógyulás valóban nem lehetetlen. Meg kell dolgozni érte. Nagyon keményen. Senki sem mondta, hogy egyszerű, és valóban nem is az. Hiszem, hogyha én képes voltam rá, akkor bárki meg tudja csinálni, persze a megfelelő emberekkel. Tündérmese? Nem, nem az. Ez itt az új életem. Szerető családdal, gondoskodó barátokkal, igaz szerelemmel. Ez a boldogság. Ez az igazi katarzis.

KEZDÉS: 2019. MÁJUS 23.

BEFEJEZÉS: 2020. AUGUSZTUS 10.