Katarzis - Cole Sprouse fanfiction

Visszatért...

Az éjszakám borzasztóan telt. Szerintem alig aludtam egy órát. Folyamatosan az esti csókon járt az eszem, újra és újra lejátszottam a fejemben, ahogy Cole közeledik felém, szenvedélyesen néz, majd falni kezdi ajkaimat. Életem első jelentőségteljes csókja volt ez, valójában soha nem éltem még át ennyire romantikus dolgot. Nagyon boldog vagyok. De úgy igazán. Fogalmam sincs, lesz-e ennek folytatása, én mindennél jobban bízok benne, hogy igen. Azt hiszem reménytelenül és véglegesen beleestem Cole Sprouse-ba...
Rettentő kételyek között feküdtem le tegnap este, és állandóan azon gondolkodtam, hogy ez mégis mi a jó szent szar volt. Nem értettem, és még mindig nem értem a srác viselkedését. Vajon neki jelentett ez valamit egyáltalán? Miért csinálta? Miért pont most? Hogyan kellene most ezek után felé viszonyulnom? Ő hogy fog viszonyulni hozzám?
Záporoztak a megválaszolatlan kérdések a fejemben, így hajnali hat körül elnyomott az álom, de minimum háromszor így is felébredtem. Mivel sajnos muszáj iskolába mennem, hétkor csörgött az ébresztő a telómon. Szóval körülbelül egy órát aludtam, gondolom mondanom se kell, reggel úgy néztem ki, mint a mosott szar. Bár elgondolkodtató, hogy talán még az is jobban néz ki nálam, úgyhogy bocsánat, mélyen tisztelt mosott szar, amiért lealacsonyítottalak a szintemre...
Kitápászkodtam az ágyból, felöltöztem, pár percre befoglaltam a fürdőszobát, majd megpróbáltam megtalálni odalent a nappalit. Cole apja kávézgatott ott kényelmesen ácsorogva, és amint meglátott, boldogan mosolyogva köszöntött.
-Jó reggelt! -nyomott a kezembe egy másik bögre kávét. Nem, fogalmam sincs, miért főzött nekem is -Szólj, ha nem finom, vagy ha nem szereted.
-Jó reggelt! -mosolyogtam kedvesen. -Köszönöm szépen, szeretem a kávét -kortyoltam bele az éltető löttybe. -És amúgy merre van Cole? -kérdeztem zavartan.
-Még alszik szerintem, eléggé későn kelő -nevetgélt. -De ha lassan nem ébred fel, akkor odamegyek, és kirángatom az ágyból! Egyébként meg elviszlek titeket suliba -jelentette be mellékesen.
-Óóó. Köszönjük. Esetleg el tudnánk ugrani a házamhoz? Nincsen nálam iskolai cucc -jutott eszembe.
-Természetesen!
Ezzel a csevegésünk befejeződött, és nem sokkal később Cole lépett be a nappaliba, nyúzott fejjel, és kócos hajjal. Anyám, még így is rohadtul szexi. Én hogy nézek ki? Mint a mosott szar. Mármint bocsánat... Ööö, mint mondjuk egy koszos csatornapatkány. Bár nem, a patkányok cukik, őket se alacsonyítom a szintemre. Szóval maradjunk annyiban, hogy nincs az a dolog, ami hasonlóan ronda, mint én.
Félénken rámosolyogtam Cole-ra, ő viszont rám se hederített. Mi a franc? Unottan sétált el mellettem, nem köszönt, a szemembe sem nézett, csak flegmán odament a pulthoz, hogy kávét készítsen magának. Mintha a tegnap estét csak álmodtam volna...
Éppen a sírás határán álltam, ismét megalázva éreztem magam, és arra lettem figyelmes, hogy Mr. Sprouse lengeti előttem a karját, hevesen magyarázva valamit.
-Hahóóó! Azt mondtam, lassan indulunk, készüljetek el -ismételte meg.
-Öhm, oké, persze, mehetünk -bambultam továbbra is magam elé.
Cole apja végignézett az unottan kávét iszogató fián, és a nappalijában álló könnyes szemű, maga elé bambuló lányon, majd csak ennyit mondott:
-Ezek a mai fiatalok... Érthetetlen.
Pár perc döbbenet után felocsúdtam, amikor Cole megindult felhúzni a cipőjét, ezért én is így tettem. Továbbra sem volt hajlandó hozzám szólni. Kínos csöndben szálltunk be a kocsiba, és indultunk el. Borzasztóan hangosnak hatott az, amikor néha-néha megszólaltam, hogy navigálni tudjam Cole apját a házunkhoz. Ahogy odaértünk, gyorsan bementem, összeszedtem a szükséges cuccaimat, és hálát adtam az égnek, hogy senki nem tartózkodott otthon. Pár percig tartott az egész, utána pedig folytattuk rémesen csöndes utunkat.
Komolyan megkönnyebbülésként hatott rám, amikor végre kiszálltunk, és hallhattam az emberek ordítozását a suli előtt. Illedelmesen megköszöntem Mr. Sprouse-nak mindent, majd Cole után rohantam, aki arra sem méltatott, hogy bevárjon. Komolyan nem értem, miért csinálja ezt.
-Cole! -kiáltottam utána. -Cole, várj már meg! -szaladtam, de mindhiába.
Felértünk a terembe, ahol kezdődött az első óránk, és ott végre megtorpant a fiú, én pedig szabályosan a hátába futottam. A mai nap folyamán először hátranézett rám, mélyen a szemembe, és a tekintete olyan sajnálatot tükrözött, amit még talán soha nem láttam. Nem tudtam, mi történik, semmit sem értettem. Aztán ahogy elnéztem mellette, kezdett összeállni a kirakós. Ereimben megfagyott a vér, a torkom elszorult, tekintetem elhomályosult, a szívem a torkomban dobogott, és azt hittem, pillanatokon belül összezuhanok, mind testileg, mind lelkileg. Ott állt ő, és gúnyos vigyorral fordult felém, oldalán az egész osztállyal. Tyler Bernard. Életem megkeserítője, a leggonoszabb bántalmazók leggonoszabbika... Visszatért...