Katarzis - Cole Sprouse fanfiction

Telefonbeszélgetés

A pszihiátriai ottartózkodásom végül egészen jól sült el. Amber és Madison a legjobb barátnőimmé váltak, és a többiekkel is sokat beszélgettem. A csoportterápiák tökéletes csapatépítőként szolgáltak, rengeteg mindent tanultam, irtó sokat segített mind Tamara, Mabel, és Dylan is. Tényleg nem volt szörnyű ez az egész, a végére már annyira otthon éreztem magam, hogy el sem akartam menni. Időközben rávették apámat, hogy hozza be a fontos dolgaimat, és írjon alá néhány papírt.

Most így az egy hónapom elteltével már kevésbé gondolom fontosnak, hogy megbeszéljem Cole-al a történteket, ám mégis úgy éreztem, magyarázattal tartozom neki, ezért hatalmas őrlődés után végre felhívtam. Ott hagytam csapot-papot, senki nem tud rólam semmit, a tanárok csak annyit mondtak az osztálynak, hogy egészségügyi problémák miatt egy darabig távol leszek. Eléggé valószínű, hogy ennek mindenki örül, de van egy olyan érzésem, Cole az egyetlen, aki valamennyire aggódik. Megérdemel legalább egy magyarázatot.

Idegörlőn csöngött a fülemben a telefonom, azt hittem már megőrülök, nem tudtam mire számítsak... Lehet, hogy elküld a fenébe, de talán örülni fog, vagy esetleg tudomást sem vesz a hívásomról, és eleve föl sem veszi. Lélegzetvisszafojtva tekergettem a hajam végét, miközben mellőlem Dylan, Madison és Amber bátorítóan mutogatott. Aztán végre abbamaradt a csörgés hangja, és egy meglepődött, kellemes hang szólt bele a telefonba.

-Halló?

A szívem kihagyott egy ütemet, egy ,,halló"-ból egyelőre nem derült ki, hogy hogyan viszonyul hozzám.

-Sz... Szia -dadogtam egérkevékony hangon. -Jasmine vagyok... -nyögtem ki végül.

A vonal végén pár pillanatig nem hallatszott semmi, elgondolkodtatott a dolog, hogy talán azonnal kinyomta, de nem...

-Jasmine? Az a Jasmine? -kérdezett vissza meglepődötten. A hangjából még mindig semmit nem tudtam kideríteni. -Várj honnan tudod a számomat?

-Az most nem fontos -csóváltam a fejem csalódottan, mert nem éppen ilyen kezdésre számítottam. Bár talán még mindig jobb ez, mintha rám csapta volna a telefont, ahogy megszólalok. -Én csak... Szóval beszélni szerettem volna, hogy... -kezdtem volna magyarázni, de félbeszakított.

-Várj várj várj... Eltűntél egy hónapra. Senki nem tudott rólad semmit, én személy szerint azt hittem meghaltál. És most felhívsz azzal, hogy beszélni akarsz?! -rökönyödött meg teljes értetlenségében.

-Cole... -sóhajtottam fájdalmasan. -Pszihiátrián voltam. Vagyis vagyok... Nem beszélhettem senkivel egy hónapon keresztül -magyaráztam meg eltűnésem okát.

Ismét csönd... Na ez az a variáció, amire nem igazán számítottam. A kínos csönd... Nem tudtam eldönteni, hogy mérges-e, vagy csak meg van lepődve. Gondoltam inkább megtöröm ezt a szótlanságot.

-Beszélni szerettem volna veled... -motyogtam halkan. -Amióta visszahoztátok Tyler-t a suliba nem volt alkalmunk megbeszélni az egészet. Úgy érzem magyarázattal tartozom, és neked sem ártana egy két dolgot megmagyaráznod -forgattam magamban a szemeimet.

-Nem találkozhatnánk személyesen? -szólalt meg keserűen.

Szemeim fellelkesültek, tekintetem Dylan-re siklott, hiszen kellett a megerősítése. Gyorsan befogtam a telefon hangszóróját, és rákérdeztem.

-Személyes találkozás? -vetettem be a boci szemeket.

-Alapból még nem lehetne, de úgy látom nagyon sokat fejlődtél az elmúlt időben, szóval hogyha az a fiú nem fog lelki fájdalmat és visszaesést okozni neked a találkozás során, akkor engedélyezek pár percet -hadarta el gyorsan Dylan. Válaszának köszönhetően örömömben visítani tudtam volna. Azonnal újra beleszóltam a telefonba.

-Pár percet engedélyez a pszihiáterem -meséltem Cole-nak vidáman.

-Jöhetek most? -tette föl a váratlan kérdést, amire nem éppen mondhatjuk hogy számítottam. Végülis szombat van, miért is ne érne rá...

Ismét kitekintettem Dylan-re, egy ,,most"-ot formáltam a számmal, mire ő bólintott, vagyis engedélyt adott rá.

-Igen, jöhetsz -válaszoltam a fiúnak.

-Oké -mondta ki nyugodtan. -Ööö... Hova...

-Az Oak Greek pszihiátriát keresd -válaszoltam azonnal, mivel tudtam mit akar kérdezni. -Mondd a kapunál, hogy látogatóba jöttél, aztán a recepciónál a nevemet kell mondanod, és elvezetnek hozzám -magyaráztam, mivel az ittartózkodásom során a csajok a pszihiátria minden zegzugát megmutatták, amikor elengedtek minket mászkálni egyedül.

-Rendben. Pár perc és ott leszek -mondta kimérten, majd kinyomta.

Fogalmam sincs, miért volt szüksége arra, hogy személyesen találkozzunk, és beszéljünk, de azt hiszem nem is érdekel. Látni akarom. Egy hónap után végre láthatom! El sem tudom hinni!

///Halihó! Vészesen közeledünk a sztori végéhez :D Annyira nagyon örülök hogy még mindig olvastok, és még mindig kitartotok a történet mellett💕 Nem is igazán fogtam föl mostanában az olvasottság számát, csak az előbb realizáltam hogy te atya szent ég, közelítünk a 10K-hoz😍😍😍💕 Irtózatosan hálás vagyok nektek, nagyon köszönöm, és remélem legtöbbetek még mindig érdeklődéssel kíséri végig a történetet❤///

2020. május 19.