Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
✎ 200802 ✐
༻༺━━━⁎∗.❁.∗⁎━━━༻༺
Álmában Changbin egy sötét helyen van. Talán egy sikátor lehet. Olyan, mint a gyerekkori utcájuk vége: sosem szerette a zsákutcát.
Bizonytalanul indul el, remélve, hogy fényesebb, boldogabb környékre érhet. Léptei, lélegzetvételei generálnak ritmust, ahogy halad, s egyre biztosabb lesz abban, hogy megtalálja a világosságot, hiszen a fekete házak barnává válnak a megjelenő utcai lámpáktól, a területen több és több jármű tűnik fel.
Az út még mindig egyenesen vezeti, lábait a végtelennek tűnő nagysága gyorsításra ösztökéli. Szíve hevesen dobog, amikor futásnak ered, kellemesen érzi magát a megszépülő környezet miatt.
A lakások festéke szivárványos lesz, elágazások nyílnak az ösvényéből, de ő rohan előre, mert tudja, biztos benne, hogy nem térhet le, és amúgy is: élvezi az irány állandóságát.
A lábába fájdalom szúr, ezzel együtt a tüdejébe is kín hasít. Lefékez, megnyomkodja a combját, mintha emlékezne valamire, ám megrázza a fejét és kocogva folytatja. Most itt nincs helye a múltnak, csupán a cél lebeg a teljes lénye előtt, hogy vajon mit ér el.
Egy város központjában lyukad ki, a forgalom ebben az esti órában is zajos és élénk. Gyalogosok kelnek át a zebrán, várják a buszt, térnek be az üzletekbe. Ő nem ismeri fel a helyet, pedig biztos benne, hogy rengetegszer találkozott már a tájjal. És ekkor a világát ütemes földrengés rázza meg: szívdobogás.
Felébred.
Lassan nyitja fel szemeit, az álma túl nehéz volt ahhoz, hogy siessen - és nem is tudna hova rohanni.
Halkan lélegzik, még ezt a kevéske hangját is elnyomja az ágya melletti gép, amely szívritmusát hivatott mutatni. Feljebb csúszik a párnán, a támlának veti hátát, és felfedezi Hyunjint, amint a fekvőhely melletti széken alszik. Feje a vállára dőlt, édes kis ráncok jelentek meg ettől a bőrén. Changbin mosolyog rajta, aranyos látványától, a tudattól, hogy jelen van.
Másodpercek múlva, amikor a fiú a takaróját igazgatja, barátja magához tér a kábulatból.
- Felébredtél? - kérdezi álmoskásan, ahogy feláll, hogy a másik mellé léphessen, és kisimíthasson néhány tincset a szeméből.
- Úgy tűnik. Mióta vagy itt?
- Pár órája. De nagyon békés voltál. Nem akartalak zavarni. - Changbin a felelet reakciójaként aggodalmas, kicsit ideges képet vág. Nem érti, miért hagyta őt aludni, ahelyett, hogy felkeltette volna, és így elkerülhette volna a felesleges várakozást: biztos van más, fontosabb dolga is. - És Choi doktor azt mondta, hogy pihenésre van szükséged, nem emlékszel?
