A Született [Átírás alatt]

3.rész Tiszta vizet a pohárba

Szeptember 6

Bár szívem szerint nem tenném, mégis elbúcsúzom Alextől. Tudom, hogy nem sokára újra találkozunk, de addig is le kell dőlnöm egy kicsit, és kitalálni valamit, mire anyuék hazaérnek. Négy órám van rá, nagyjából. Levetkőzöm a szobámban, és bemegyek a fürdőbe. Tükörbe nézve kissé meghökkenek. A szemeim egy pillanatig borostyánkő színben játszanak, aztán visszakapják eredeti jég kék színüket. Hát ez furcsa volt. Remélem, azért az iskolába nem fognak csak úgy felvillanni! Beülök a kádba, de nem töltöm meg vízzel, inkább csak hagyom, hogy a zuhanyrózsából záporozzanak rám a hideg cseppek, aztán mikor már kitisztul a fejem, és rendesen átfagyok, eltekerem a csapot és a meleg párában próbálom átgondolni, hogy is lesz ez a mai reggel.

Több alternatíva is van. Vagy hagyom, hogy megérezzék rajtam és még azt is a képembe vághassák, hogy megpróbáltam eltitkolni, vagy elmondom nekik én, de ahhoz nem tudom, hogy elég határozott tudok-e lenni. Bejelenteni, hogy megtettem és jó volt, akár ki is tagadhatnak! Nem érdekel, van hova mennem. Képes lennék én erre, anélkül, hogy remegne a hangom? Meg ez a „van hová mennem" dolog. Honnan tudjam, hogy ott jobb lesz-e? Eddig még sosem voltam önálló, mindig tőlük függtem, tőlük kaptam mindent. Félreértés ne essék, nem a tizenhatodik szülinapi ajándékomat féltem! Az alapvető dolgokra gondolok, mint ennivaló, meleg víz, könyvek. Miből élnek azok a srácok a falkában egyáltalán? És én mivel tudnék majd hozzájárulni ehhez? Lexikális tudással? Haha... Menjek el dolgozni suli után? Az alternatív megoldás pedig szóba sem jöhet! Nem leszek a csapat szukája! (Szakszóval élve.)

Ezeket ki kell találnom, mert biztos vagyok benne, hogy anyáék is ilyen kérdésekkel fognak nekem esni, én meg csak fogom majd a fejemet.

Elzárom a csapot, felkapok magamra egy fürdőköpenyt és úgy, ahogy vagyok, vizes hajjal az ágyamra dőlök. A kupival a padlón már egyáltalán nincs erőm foglalkozni. Nem hiszem, hogy egy percet is tudnék aludni. Nem szeretnék a pár óra alvás eredményeként félkábán levánszorogni, amikor hazaérnek. Lássuk inkább a szituációt: Apuék belépnek az ajtón, kissé fáradtan, de teljesen kiegyensúlyozottan. Csomagjukat a padlóra dobva, nyújtózkodva mélyet szippantanak a levegőbe és már le is buktam. Atya világ! – ülök föl hirtelen. – Esélyem sem lesz kimagyarázni. Inkább lenn várom őket, hogy azonnal akcióba lendülhessek. Ahogy nyílik az ajtó, akkor rögtön. Védőbeszédet elő, menekülési útvonal a hátsó kert felé biztosítva.

- Ne parázz rá ennyire! - parancsolok magamra. Mikor visszadőlök az ágyra, kellemetlen hideg érzés borzongat meg. Az átnedvesedett takarómon fekve, nem vagyok biztos benne, mi is okozza a hidegrázást. Az, vagy a hányingerkeltő bizsergés a gyomromban. Kicsit meglököm magam és hagyom, hogy úgy huppanjak le a földre, mint egy zsák krumpli. Pár nyugtató légzés után, amiket egy „joga kezdőknek" oktatóvideóban láttam, felállok és a takarómat a székemre terítem száradni.

Évek óta nem használtam már hajszárítót, de most nincs kedvem megvárni, míg magától megszárad a hajam. A kábelt az éjjeliszekrényem fölött lévő konnektorba dugom. Örülök, mikor felbúg, jelezve, hogy még életben van. Felváltva fújóm a tincseim és a takaróm. Utóbbi ellen úgy tűnik nehezebb lesz csatát nyerni. Szeretem a frissen mosott hajamat, ha nem fésülöm ki vizesen, behullámosodik. Sajnos a hullámok nem túl hosszú életűek, gyengék hozzá a hajszálaim. Reménykedem benne, hogy ez változni fog nemsokára.

Alex azt mondta, ne várjam, hogy most hírtelen, bumm, tündérpor csillogás és tádámm: tökéletesség. Először is, senki sem tökéletes. Másodszor pedig, egy-két hét kell a testemnek, hogy minden sejtem átalakulhasson és megerősödhessek. Már alig várom! A fürdőköpenyemet a szekrényem sarkára akasztom, aztán keresek valamit, amit felvehetek. Találok egy fekete, pamut fehérnemű szettet - még sosem volt rajtam -, anya mostanság csempészhette a fiókomba. A zoknival már nehezebben boldogulok. Mint a legtöbb háztartásban, nálunk is él egy láthatatlan, mániákus zokni lopkodó szörnyecske. Mivel egyáltalán nincs kedvem ezzel vacakolni, egy fekete és egy sötétkék darabot választok. Ki nézi! Nem? Felkapok egy fekete csőfarmert a földről, majd leakasztok egy nagy bordó pulcsit a vállfáról. Felvéve látom, hogy kilóg alóla a melltartópántom, de úgy döntök, jól néz ez így ki. Amúgy is, ha menekülőre fognám, úgy is az erdő felé venném az irányt, és Bambit valószínűleg nem fogja zavarni. Lebattyogok a földszintre, keresek egy bebújós cipőt és készenlétbe helyezem a hátsó ajtónál, hogy az elviharzásom zökkenőmentesen zajlódhasson majd le. A konyhában csinálok magamnak egy bögre kakaót, aztán beülök vele a tévé elé a nappaliba. Választhatok az irritáló reklámok és a hétvégi mesék közt. Rövid gondolkodás után az utóbbira szavazok. Lassan kortyolgatok, miközben az ismerős főcímdalok hallatán, önkéntelenül dúdolgatni kezdek. Miután az első mesének vége lett és az innivalóm elfogyott, az üres bögrémet az asztalra rakom és fogok egy pokrócot a kanapáról, amit a lábamra teríthetek. Észre se vettem, hogy végig remegett. Bár tudom, hogy nem a hidegtől, de mégis... ösztönből kell ellene tennem valamit, még ha éppen nem is az a megoldás.