A Született [Átírás alatt]

11.rész Gyávák, bátrak, őrültek

Szeptember 22.

Miután tegnap mindössze cirka két órát sikerült ébren töltenem – azt sem éppen a legproduktívabb módon -, nem ért túl nagy meglepetésként, mikor hajnali négykor felpattantak a szemeim, majd teljesen éber állapotban bámultam a plafont nagyjából negyed óráig, míg végre elfogadtam, hogy már biztos nem fogok tudni visszaaludni.

Azóta danisnotonfire videókkal szórakoztatom magam, miközben azon jár az eszem, milyen őrült hétvége is van a hátam mögött, és, hogy ebből mit, és hogyan fogok prezentálni Mary-nek és Eddie-nek a suliban. Már ha életben maradok; ha a Lexi által nagyvalószínűséggel felbérelt bérgyilkosok nem kapnak el még az első csengő előtt.

Mikor megszólal az ébresztőm, lecsapom a laptopott, felpattanok és a fürdő felé veszem az irányt. Nem állítom le a zenét; mi is pörgetne fel jobban így hétfő reggel, mint a 99 Luftballons című nyolcvanas évekbeli német popsláger? Bár a témája elég szomorú, és eszembe juttatja a mai szódolgozatot, amire még egy percet sem tanultam, ezért mégiscsak kinyomom. Majd szünetben átolvasom az anyagot, kisebb gondom is nagyobb ennél.

Elvgézem a reggeli rutint, majd felkapok egy fehér rövid ujjú pólót, rá pedig egy tengerészkék, spagetti pántos ruhát, mert épp a Jóbarátok maratonom közepén járok, és amúgy is jön vissza a 90'es évek divat kavalkádja. Csak a melltartó nélküliség ne terjedjen újra el! Ezalatt a hat évad alatt messze túl sok anyagon átütő mellbimbót láttam!

Mivel a tegnapi tusfürdős hajmosás súlyos hajlelapulási krízist idézett elő, szoros francia fonatot készítek, hogy mentsem a menthetőt, majd negyed óra babrálás után a fél-frufrum is nagyjából a helyére kerül.

A reggelit követően nagy lendülettel indulok el az iskolába; a hétvége után úgy döntöttem, nem hagyom a félelmet az önbizalmam fölé kerekedni. A suli kapujában állva még mindig érzem kicsit a Nutellával és mogyoróvajjal töltött mini palacsinta ízét a számban; ez erőt ad az elkövetkezendőkhöz.

Nemsokára már Mary-vel és Eddie-vel karöltve baktatunk felfelé a másodikra; egyelőre még semmilyen érdemi információt nem osztottam meg velük, ahhoz jobb lesz leülni.

Csodák csodájára, a történelem terem előtti padok egyike szabad; ritkán fordul elő az ilyesmi, ezért rögtön kapunk is az alkalmon, és villámsebességgel huppanunk le rá, ami nem bizonyul túl jó ötletnek, tekintve, hogy az ülő alkalmatosság párnázatlan, keményfából készült. Mindhárman felszisszenünk, de hamar túltesszük magunkat ezen a kisebb traumán. Bár csak pár perc van vissza az órakezdésig, úgy döntök, belevágok a mesélésbe; legalább a történet egy kis részét kiadom magamból még tanítás előtt.

- Szóval... - kezdek bele, a szoknyám szélét gyűrögetve.

- Szóval? – pislog rám Mary, izgatottságtól csillogó szemekkel.

Hirtelen felkavarodnak bennem az elmúlt pár nap élményei, minden összekuszálódik a fejemben, egyszerre akarok mindent kiadni magamból, ezért valahogy, véletlenül, kimondom az első mondatot, ami a hétvégével kapcsolatban felbukkan az elmémben.

- Kaptam egy pisztolyt! – szalad ki számon. Azon nyomban az ajkaimhoz szorítom a tenyeremet, körülnézek, hogy ki hallhatta meg, de szerencsére a padunk egy beugróban helyezkedik el, ami ad egy kis privát szférát és úgy hiszem, elég halk is voltam, legalábbis remélem.

- Hogy mit? Mégis kitől? – néz rám Eddie; szemeiben apró pánikszikrák villannak fel.

- Hát, emlékeztek, meséltem, hogy Alex bemutatott pár barátjának. Na, ez a srác akkor pont nem volt ott, viszont péntek délután találkoztam vele a városban. Elkezdtünk beszélgetni, elmentünk pizzázni, aztán elvitt egy lőtérre. A nap végén pedig a kezembe nyomott egy dobozt, amiben egy gravírozott pisztolyt találtam. Ennyi lenne a történet – hadarom el, amilyen gyorsan csak tudom, és ahogy a levegőm engedi.