A Született [Átírás alatt]

9.rész Dráma a köbön

Szeptember 20.

Egy idegesítő, rezgő hang szakít ki az időközben édessé vált álmaimból. Igen, az emberiség végül felülkerekedett a robotok invázióján. Nagy nehezen kinyitom a szememet, még épp időben ahhoz, hogy lássam, ahogy a mobilom szép lassan az éjjeliszekrényem széle felé táncol, világító képernyővel. Egy pillanatra elgondolkodom azon, hogy visszaalszom és hagyom a telómat a szőnyegen landolni, de végül inkább érte nyúlok. Atya világ, még csak hajnali hat van! A kijelzőn az a bizonyos szívecske jelzi, ki is zaklat ilyen kora reggel.

- Mit akarsz, Alex? Szombat van, ez az addig alszom, ameddig csak akarok napom! – dünnyögöm olyan hangosan, ahogy csak a félálomban tengődő energiám engedi.

- Úgy néz ki, Alexnek is. Pár óráig még biztos nem veszi észre, hogy valaki kicsempészte a mobilját. Azt hinné az ember, hogy a múltkori kivégzésszerű vízbefojtás után jobban vigyáz a cuccaira.

- Jason? Miért Alex mobilján hívsz? – kérdezem meglepődve. Nagy erőfeszítések árán feltápászkodom, törökülésbe húzom a lábaimat és szabad kezemmel a kócos hajamba túrok. A múltkori események után Alexnek új telefont kellett vennie, de a régi számát megtartotta.

- Nem volt meg a számod, később majd kimásolom, de addig is megtanítom hőn szeretett alfánknak, hogy óvatosabb is lehetne, ha az értéktárgyairól van szó – suttogja Jason, gondolom azért, hogy ne ébressze fel Alexet.

- Az előzőt is te dobtad a tóba?

- Tisztázzuk: az az eset baleset volt, és nem én vagyok az egyetlen vandál a bandában. A katasztrófák ikrei is ugyanúgy benne voltak a dologban, mint én.

- Okéé – nyújtom el a szó végét. – A Főhadiszálláson vagytok, ott aludtatok?

- Nem egészen...

- Mi az, hogy nem egészen? – kérdezem kissé gyanakodva.

- Alex lakásában vagyok, a nappaliban, a kanapén.

- Miért vagy ott?

- Betörtem – jelenti ki lazán.

- Hogy mit csináltál? Miért? Hogy? – emelem fel a hangom, aztán vissza is fojtom.

- A hoggyal kapcsolatban legyen annyi elég, hogy sokoldalú tehetség vagyok. A miértre pedig: hajnalban arra ébredtem, hogy tegnap elfelejtettem elkérni a számodat, és mivel én az a „rögtön cselekszem, amint valami eszembe jut" típus vagyok, felkerekedtem, és idáig hozott a lendület.

- Szóval, felkeltél az éjszaka közepén és betörtél valakihez azért, hogy pár órával korábban szerezd meg a telefonszámom? Ez most vagy nagyon édes, vagy nagyon ijesztő – nevetek fel.

- Ez vagyok én: egy elbűvölő mániákus zaklató. – Egy kis szünet után folytatja. – Na, de ha már felhívtalak, nincs kedved később összefutni? Ne hagyd, hogy unatkozzak, mentsd meg tőlem a világot!

- Végül is, semmi programom nincs mára. De csak délután, ha nem alszom ki magam rendesen, könnyen elpattannak az idegeim. A szombat egy szent nap számomra.

- Zsidó vagy talán? – nevet halkan.

- Nem. Csak gimnazista.

- Megértem. Délután kettőkor a plázában? Eszünk valamit, nézelődünk, beszélgetünk...

- Oké. Akkor ott találkozunk. De most hagyj aludni, mert jelenleg csak a lelkem tart ébren, a testem a párnámért sikítozik némán.

- Rendben, szép álmokat – köszön el Jason, majd kinyomja a telefont. Én visszadőlök az ágyikómba, és pillanatok alatt álomba merülök.