A Született [Átírás alatt]

1.rész Így kezdődött minden

Szeptember 1.

A lejátszási listámon fellelhető legszomorúbb dallamra ébredek. Bár a síráshoz épp elég lenne maga a tudat, hogy az új tanév ma elkerülhetetlenül elkezdődik, úgy gondolom ez a gyászos érzés megérdemli a megfelelő körítést. Nem állítom le a zenét, erőt ad ahhoz, hogy kibújjak a takaróm alól. Leteszem a lábaim a padlóra, majd szívfájdalommal ugyan, de egy hirtelen mozdulattal – mint, ahogy sebtapaszt szokás letépni - lerántom magamról az eddig oly elszántan szorongatott paplanomat. Ezt követően belekezdek a teljesen fölösleges reggeli rutinomba. Háttal az ablakom alatti szőnyegre fekszem, majd egy hatalmas „miért is csinálom én ezt?" sóhaj után, elkezdek felüléseket végezni. Két mozdulat között néha akaratlanul is a mellettem lévő teljes alakos tükörre pillantok. Szerencsére nem varázstükör, különben valószínűleg – bosszúmtól nem félve – hangosan röhögne rajtam. Én pedig nem hibáztatnám ezért. Pár perc elteltével törökülésbe vergődöm, majd nehézkesen mély levegőket veszek és próbálom összeszedni magam a kis tornagyakorlatom után. Az éjjeliszekrényemre támaszkodva felállok, leveszem a pizsamám és mazochisták módjára, az önértékelésemet kínozva, végigpillantok magamon. Sehol egy izom, sehol egy nőies forma, csupa csont és bőr, mint, akit egy erősebb fuvallat darabokra tudna törni. Évek óta próbálom magam erősíteni, de semmi változás, viszont abbahagyni nem merem, mert félek, hogy akkor csak még rosszabb lesz. Nem tudok annyit enni, hogy fölösleg maradjon rajtam, vagy plusz energia, amit edzésre tudnék fordítani, hogy ne úgy nézzek ki, ahogy.

Ezen bosszankodva közelítem meg a ruhásszekrényemet, ami tömve van, lezsernek is csak jóindulattal nevezhető, túlméretezett, alaktalan, „ápol és eltakar" ruhadarabokkal. Kényelmesebb bennük az élet.

Sötétkék, kopott (nem koptatott, tényleg elég agyonviselt) farmert és egy nagy, méregzöld színű pólót veszek fel. Barna pulóveremet a derekamra kötöm, a hozzáillő bakancsomat pedig indulás előtt húzom majd fel. A házi Tízparancsolat egyike: Nem flangálunk cipőben a lakásban. Helyette anyukám állatos tutyikat vett, azokat kell hordanunk, az enyém egy rózsaszín szőrös macskát formáz.

Minden erőmet összeszedve lebaktatok az emeletről, és célba veszem az étkezőt. Benyitok a konyhába, az orromat sült szalonna szaga csapja meg. Összeszorul tőle a gyomrom, biztos finom lehet, de képtelen lennék lenyelni.

- Jó reggelt, hóvirágom! - mosolyog rám apukám, miközben szendvicset készít magának: kenyér, vaj, sült marhaszelet, sajt, két darab bacon, tükörtojás, sajt, sajt, sült krumpli, kenyér. Egy normál ember számára instant szívroham. - Most miért nézel ilyen furcsán? Tudod, hogy kell az energia. A reggeli a nap legfontosabb étkezése! - Nevet, majd nekiáll falatozni. Ilyen helyzetekben mindig elgondolkodom: vajon eszébe jut-e, hogy nekem esélyem sincs ilyeneket enni, ráadásul pont az ő tiltásuk miatt?

Elfordulok tőle, majd nekilátok elkészíteni a saját reggelimet. Szokás szerint beteszek két tósztkenyeret a pirítóba, majd várok.

Közben belibeg anyám is, idejön hozzám, és egy puszit nyom a fejem búbjára.

- Új tanév kezdődik picim, legyél kicsit vidámabb! Végre kimozdulsz a házból. Találkozol a barátaiddal. Nem hiányoltak egész nyáron?

Annyira fel tud idegesíteni ezzel a „nem vesszük figyelembe a tényeket és úgy teszünk, mintha minden normális lenne" viselkedéssel.

- Anya, tudod jól, hogy miért vagyok ilyen! A barátaim pedig, a „szociális életem nagyszerű véletlenjei" is jobban aggódnak az állapotom miatt, mint a saját szüleim, ami valljuk be, nem túl nagy művészet, ha azt nézzük, hogy  ti teljesen figyelmen kívül hagyjátok a nyilvánvaló problémákat. Csak egy bólintásra várok, csak egy „igen"-re és máris jobb lenne az életem!