Mikor Stormie (Danielle Campbell) a háta közepére nem kívánja jelenlegi életét, az örök mókuskerekezést és a család kelletlen körét, azt kívánja, bár csak ne így volna. Aztán megjelenik Ruben (Paul Wesley)...
Mintha csak érezte volna, hogy valaki percek óta a nyomában van, sietős léptekkel haladt végig az utcán a kávézótól egészen a buszmegállóig. Nem volt az olyan nagy táv, most mégis hosszas perceknek tűntek a másodpercek, míg a fedett megállóhoz ért. Ott sem érezhette magát nagyobb biztonságban, hisz éppen csak a széltől, ha megóvta ez az itt-ott már igen csak meg gyötört megálló. De valamiért mégis úgy érezte, hogy az üveg reklám sarkához bújva nem lehet baja. A kijelző szerint még legalább 5 perc volt a busz megérkezéséig. Mi baj történhetne ezalatt az 5 perc alatt? Gondolta ő. Mindenesetre egyik keze mindvégig a táskájában lapult, kezében a telefonját szorongatva. A kijelzőt szuggerálta, hátha gyorsabban pereg majd rajta az idő, vagy előbb érkezik a busz, de nem. Frusztráló volt egymagában a megállóban állva, késő este. Hétvége volt, mégis alig járt ember az utcán. Már épp előakarta venni telefonját, hogy az üzeneteit olvasgatva oltsa szorongását, mikor a semmiből belépett elé egy alak. Meg is ijedt egy pillanatra, de ösztönösen megjelent rémült arcán egy halovány barátságos mosoly, mely már szinte ösztönös volt, kedves személyiségéből fakadóan. Egy kissé tanácstalan férfi állt meg előtte. Haja rövid, barnás, oldalt fésült volt, bár kissé borostás. Szemeiben mintha az aggodalom csillogott volna, lerített róla, hogy nem hol mi hajléktalanról van szó, s nem is valami gyilkos rablóról. Már csak a sötét szürke, kötött pulcsi végett sem tűnt egy szörnyetegnek, sőt kifejezetten barátságos fickónak nézett ki. - Elnézést, kisasszony, tudna segíteni? - kérdezte és persze a lány egyből kész volt segíteni az amúgyis jóképű fickónak. - Persze, miben kellene segítség? - mosolyodott el, mint egy biztatva a másikat, hogy ne féljen tőle, kezét közben kihúzta táskájából benne hagyva a telefonját. A férfi tarkóját vakarva, kissé zavartan magyarázta el a szokatlan problémát. - Errefelé jövet bukkantam rá egy macskára. Meg van a nyakörve is, de tudod, nem vagyok idevalósi, és nem találom a címet. - kezdett bele a fickó, miközben elmutatott a kocsija felé, ami felé a lány is eltekintet így, majd vissza a férfire. - Egy macska? - lepődött meg, bár ő maga sem tudta mire is számított. - Persze, semmi gond. Mi a cím? - mosolyodott el újfent. - Azt hiszem Courthill 3...4... talán 5... - találgatott, de csupán az utca számban volt bizonytalan. A fiatal lánynak mégis nagyot dobbant a szíve egy pillanatra. Nagy meglepetésére az elveszett cirmos a szomszédjáé lehet, legalábbis a címet hallva. Ismerte a szomszéd öreg hölgyet és kedvelte őt és a vörös macskáját is, Fint. Tudta, hogy egy hete eltűnt, de az még őt is meglepte, milyen vak szerencséje van a pasasnak, hogy pont ő rá bukkant. Arra, aki ott lakik a macska gazdája szomszédjában. A naiv lány elhessegette nem túl gyanakvó gondolatait, gondolván, biztos csak a véletlen. De mindenesetre a cicus, jó messzire kóborolt. - Azt hiszem ismerem a macska gazdáját, a szomszédom. - vallotta be a lány kissé szégyenlősen egy kósza tincset is a füle mögé tűrve. - Komolyan? - rökönyödött meg a férfi elmosolyodva, majd nagy megkönnyebbülten felsóhajtott az ég felé, aztán visszanézett a lányra. - Esetleg kocsival elvihetlek téged és a macskát is? Nagyobb biztonságban érezném magam a kocsimban. - ajánlkozott fel tréfálkozva, mire a lány is elnevette magát halkan, de azért nem őrült meg annyira, hogy beüljön egy idegen kocsijába, hiába a jó szándék. - N-neem, köszönöm. - utasította vissza, ám ha már Finről volt szó, úgy gondolta átveszi a problémát a tanácstalan férfitól. - De én szívesen visszaviszem. És persze megmondom a hölgynek, hogy egy kedves fickó szánta meg szegény Fint. - mosolyogta, mert hogy a nevét nem tudta. A férfi eddigi széles mosolya, mintha egy centit összébb ment volna, de nem tűnt erőszakoskodónak, és eme apró - intő - jel sem tűnt fel a lánynak. - Rendben, hálás vagyok. - bólintott rá. - De megköszönném, ha te vennéd ki a dobozt, mert engem már megkapott a kezemen, de biztos csak azért, mert nem tudja milyen jófej vagyok. - nevetett kedvesen, amihez csatlakozott a lány is bólintva rá.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Oké, persze. A fickó ment előre s vezette a fiatalt az ezüst színű Volkswagenéhez, aminek az út felőli hátsó ülésén valóban ott pihent egy pokróccal letakart doboz, mely olykor meg-meg mozdult. Ajtót nyitott a lány előtt majd mosolyogva a kocsi belseje felé intett. - Tiéd a pálya, de azért légy óvatos. A túl sok bizalmat osztó lány mosolyogva mászott be és bár eleinte kissé bizonytalanul térdelt fel az ülésre, hallva a nyávogást biztossá vált abban, hogy valóban Fin lehet a takaró alatt. Ha pedig így van, kutya kötelessége haza vinni, talán még a buszt is eléri, ha kicsit siet. Lehúzta a takarót a dobozról s megkönnyebbülve látta, hogy hőn szeretett szomszéd macskája él és virul, csak épp kissé megszeppenve nyomul a doboz másik felébe. Összevont szemöldökkel figyelte a lány és közben emelte kezét, hogy benyúlhasson hozzá. - Fin, én vagyok az, Stormie. Nem ismersz meg? - kérdezte a bundást, aki válasz híján fújni kezdett. Azt hitte ő rá. Ám akkor hirtelen betakarta a férfi árnyéka hátulról, ki erősen befogta a száját, majd egy tűt szorongatva másik kezében, annak tartalmát a nyakába döfte. Stormie lassan behunyta szemeit, rövid hadakozása alább hagyott, teste ernyedten simult aztán az autó ülésére.
