One year |Chanin| ✔✔

●we●

○Some mistakes get made○

—Hali hali Inie.  Hiányzott a kedvenc hyungod? Hát persze hogy. – a szőke hajú fiú jóízűen nevetett bele a kis kamerába.  —Képzeld, ma átjöttem ehhez a mamlaszhoz, hogy kicsit jobb kedvre derítsem.  Tudod elég szomorú nélküled, én tényleg nem akarlak sürgetni, de jó lenne ha végre felkelnél. Chris elég elveszett nélküled, lassan nem tud mit kezdeni magával. Nagyon aggódom és mind nagyon féltjük őt. –tekintete hirtelen váltott át szomorúvá és az eddigi vidám hangját most melankólia fogta körbe. —Jaj de buta vagyok! Na felejtsük el a búslakodást! Fel fogsz ébredni, mi pedig majd ünneplünk egy jót és pár év múlva majd nevetünk az egészen.  Jut eszembe, Chan egy ideje kiment, ezért gondoltam kicsit ellopom a kamerát és hagyok neked én is üzenetet, mert hééé...

Bang Chan belépett a szobába, majd összeszűkített szemekkel nézte az ágyán fekvő szőkeséget, aki eszeveszettül hadonászva magyarázott valamit kedvesének. Mérges lett, ezért előrenyúlva meglökte a kisebb fiút, aki fejjel előre esve beverte homlokát az ágy keretébe. 

—Hyung, ezt most miért kaptam?

—Mit művelsz itt Han Jisung? –vonta kérdőre  a fejét masszírozó fiút.

—Csak igazságtalannak tartom, hogy te beszélhetsz Innel, én meg nem.

Jisung összefonta karjait mellkasa előtt és keményen bámult a másik üres tekintetébe. Chan nem azért volt mérges, mert a mókus arcu fiú kéretlen vette el kameráját, hanem azért lepte el szívet a harag, mert ő kimaradt.

—Uuu, mit hoztál? 

A szőke szeme hyungja kezében levő albumra esett, amit az idősebb ledobott az ágyra. Mikor beállított hozzá barátja, nem repesett az örömtől, hisz tudta, hogy tőle is csak a kiadós fejmosást fogja  majd megkapni.  Nem tudta és nem is értette, hogy miért nem hagyják őt barátai csöndben szenvedni, így miután a szőke kéretlen a nyakába szakadt, úgy  gondotla előszedi a régi képeiket, hátha gyorsabban telik az idő.

Meg remélte, hogy közelebb érezheti magához szerelmét.

Chan a ledöntött kamerát felállította, majd ő is letelepedett Jisung mellé a kényelmes matracra.  Sóhajtott, majd belenézett a kis lencsébe és elmosolyodott.

De nem őszintén, hisz arra képtelen volt.

—Szia Inie.  Bocsi, hogy hallgatnod kellett ezt a mókust, de ismered, lehetetlen lekoptatni.

—Bang Chan, szépen beszélj rólam!

Jisung megütötte a mellette levő fél nyakát, azért, hogy éreztesse vele, ez nem a megfelelő mód a róla való beszédhez.

—Szóval, remélem nem fárasztott le nagyon. Nézd csak mit hoztam fel. –a barna hajú az albumért nyúlva felemelte azt a kamerához, hogy kedvese is jó rálátást nyerjen. —Akkor találtam meg, mikor azt meséltem, hogy elcsúsztam a lépcsőn, miután anya elfelejtett szólni, hogy felmosta.

—Szerencsétlen.

—Mókus.

A két fiú egymásra nézett, majd mindkettejükből egyszerre tört fel a nevetés.  Chan rekedten kuncogott, hisz hetekkel ezelőtt volt, hogy őszintén mosolygott és hetekkel ezelőtt hallották őt utoljára vihogni.

Fájt, de ebben a pillanatban be kellett látnia, örült annak, hogy nem egyedül van. Túl  sok magányos órát töltött a gondolataiba merülve, amelyek minden életerejét leszívták.

  Gyenge volt és fáradt.

—Nézd csak hyung! Emlékszel erre a képre?

A két fiú teljesen belemerült a fotók tanulmányozásába, minden második képnél megállva, jól szemügyre véve, majd előidézve az emlékeket.

De ez a kép, amelyet a szőke most szúrt ki, teljesen más volt. Ez egy olyan ritka és őszinte pillanat egyike közé tartozott, amely  túlontúl kevésszer adódik egy ember életében.

A fotón öten voltak.  Jisung, Chan, Jeongin, Minho és Woojin.  Az utóbbi lakása volt a színhely és tisztán emlékeztek a fényképészre is, aki maga Kim Seungmin volt.  Épp pizzát akartak sütni, mikor Minho orrába túl sok liszt került, ezért  pontosan a tál felett tüsszentette el magát, ezért minden tiszta  poros lett, mire Woojin, a legidősebb, mérgesen méregette a fehér bútorzatot, hisz a liszt mindenhova elrepült.  Jisung nevetett, mikor a mérges Minho a képébe hajított egy szalámi darabot.  Chan pedig épp a szószt kente fel a tésztára, de hirtelen érzett meg egy súlyt a hátán, aki nem más volt mint Jeongin.  A hirtelen érintkezésre pedig megbillent, kifröccsentve a piros mártást.

Ezt a pillanatot örökítette meg Seungmin. A fotón Woojin karba tett kézzel áll, a szalámi találkozik Jisung arcával, Minho nevet, Chan pedig Jeongint tartja egyik kezével, míg a másikkal a tálat próbálja elkapni.

Tökéletes káosz és felhőtlen boldogság.

Mindenkinek hiányzik ez az idő.

—Óh, nézd, ez is szép emlék.  –újabb kép. —Vagy ez, vagy ez, vaaagy ez. Kit áltatok, az összes veletek töltött idő értékes. –mosolygott Chan, majd megpillantott egy újabb fotót.

Ketten szerepletek rajta. Két sötét alak, a hóesésben.  Egymás karjai között keresték a biztonságot, ahogy a gyér utcai lámpa fényében álltak.

Chan és Jeongin volt, a legelső találkozásuk után.

—Na igen, Seungie nagyon ért a tökéletes pillanatok lekapásához.–szólalt fel kis idő után Jisung.

—Annyira hiányzik...

—Seungmin? Ha akarod áthívhatom, de szerintem Hyunnal van.

—Mi? Dehogy. Mármint Minie is hiányzik de Jeonginról beszéltem.

Jisung pedig megvilágosodott, ahogy tekintetével követte azt a pontot, amit Chan szüntelen fixíroz. Ugyanazt a letisztult képet figyelte megrögzötten.

—Mindenkinek hiányzik , de tudod, hogy erős fiú és fel fog   ébredni. Fel kell ébrednie!

—Basszus!

Chan hirtelen szólalt fel, megijesztve a másik fiút.

—A felvétel még mindig megy!

És ez volt az első alkalom, mikor Chan elfelejtett elköszönni szerelmétől.

Hetedik kazetta