Tétmeccs /Pál Utcai Fiúk FanFiction/

Tizedik Fejezet

Áts Feri mimikája enyhe meglepődést tükrözött amikor az egyik embere, a lámpással, közelebb lépett, így felismerte az arcomat. Pár pillanatig tanácstalanul meredt rám, majd összeszedte a gondolatait, és a lábamra pillantott, ami addigra szépen beduzzadt.
-Képes voltak téged sérülten itt hagyni?- fintorodott el a vezér, miközben közelebb húzta hozzám a fényforrást, amit idő közben az egyik vörösinges lerakott mellénk.
-Kicsodák?- néztem rá ártatlan szemekkel, megjátszva a mit sem tudó áldozat szerepét.
-Hát a Pál Utcaiak.- biccentett a kerítés felé, és láthatólag teljesen össze volt zavarodva.
-Én Gerébhez jöttem. Boka említette, hogy készülnek valamire, de nem tudtam, hogy mire és mikor.- ráztam meg ellenkezve a fejemet, és próbáltam minél hitelesebben alakítani.
-Gerébhez?- mordult fel idegesen a fiú, majd hátra intett az egyik, magas társának aki szavak nélkül is megértette mit akar a vezére, így nekiindult előkeríteni a barátomat.
-És teljesen véletlenül estél el ott, ahol ők rohangáltak. Igaz?- húzta gúnyos vigyorra a száját, miközben hitetlenül megforgatta a szemét.
-Nem. Sétáltam befele és fellöktek. Gondolom nem ismertek fel, így nem álltak meg segíteni. -rántottam egyet a vállamon, majd megpillantottam a közeledő barátom alakját. Ő szintúgy értetlenül meredt rám, ám amint meglátta, hogy megsérültem aggódva térdelt le mellém.
-Jól vagy?-fogta meg automatikusan a kezemet. Áts Feri szemeivel szikrákat szórt Geréb felé, aki mit sem vett észre az egészből, hiszen minden figyelmét nekem szentelte.
-Te elárultad neki, hogy nekünk dolgozol?!- emelte meg végül parancsolóan a hangját a vezér, mire én összerezzentem, ám a körülöttem álló emberek meg sem lepődtek a heves reakciót. Én, mint Pál Utcai teljesen hozzászoktam Boka nyugodt és kimért hangvételéhez, és természetesen váratlanul ért a fenyegető hangnem.
-Nem, dehogy!- ellenkezett azonnal Geréb, és kétségbeesetten pásztázott engem, mintha jól tudta volna, hogy nekem van magyarázatom az egészre.
-Magamtól jöttem rá.-kezdtem nagyon halkan, így  némileg mindenki elcsendesedett és kiéleződött figyelemmel várták a folytatást.
-Egyik nap követtem idáig, és onnantól nem volt nehéz kikövetkeztetni. De azóta falazok neki, és senkinek nem szóltam egy szót se. Még neki se.- álltam neki a mentegetőzésnek, ám megakadtam, mert a tömegből előlépett a két pásztor, így a hangom elcsuklott.
-Minek jöttél ma este ide?- kérdezte szelídebben a vezér.
-Szólni akartam Gerébnek, hogy  készülünk valamire és vigyázzon, nehogy lebukjon...-sütöttem le a szememet és egy pillanatig még én magam is elhittem a mesémet. Áts Feri tanácstalanul megvakarta a tarkóját, majd felállt mellőlem és megemelte a lámpást.
-Geréb, kérlek fáradj vissza a szigetre a többiekkel együtt. Szebenics, Wendauer és a Pásztorok maradnak.- osztotta ki a parancsokat, mire nekem görcse rándult a gyomrom. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy egyedüli lányként bent ragadtam az ellenség területén.
-Nem. -jelentette ki határozottan Geréb, és lerítt róla, esze ágában sincsen egyedül hagyni és engedelmeskedni.
-Ha azt hiszed, képes lennék öt az egy ellen elbánni egy lánnyal, akkor rosszul ismersz. Ne félj, nem esik bántódása. Végül is nekünk akart segíteni.- felelte ellentmondást nem tűrő hangot Áts Feri, majd fenyegetően a sziget felé mutatott. Geréb egy ideig vacillált, ám végül adott egy puszit és eleget tett az utasításnak.
Kis ideig mind figyeltük ahogyan egyre jobban eltávolodnak a többiek, egyikőnk se szólalt meg.
-Fel tudsz állni?- törte meg a csendet a vezér, miközben újra leguggolt mellém, ám ezúttal óvatosan hozzá is ért a bokámhoz. Én fájdalmas felszisszentettem miközben nemleges választ intettem a fejemmel.
-Wendauer!- hívta magához a barna hajú fiút, aki engedelmesen mellém is lépett. Egy-egy oldalról közrefogtak, majd egy határozott,  számomra cseppet se fájdalmas mozdulttal felsegítettek. Én bénázva próbáltam egyensúlyozni az ép lábamon, elég kevés sikerrel.
-Nyugodtan ránk támaszkodhatsz. Azért segítünk. -rakta kezemet a nyakába Áts Feri, miközben stabilan megtartott, míg meg nem találtam a számomra alkalmas pozíciót. Wendauerrel együtt, komoly odafigyeléssel eltámogattak a kapuhoz, ahova a Pásztorok és Szebenics is némán követtek minket. Amint odaértünk a kijárathoz a vezér körültekintően elengedett, így meg tudtam kapaszkodni a kerítésben.
-Szebenics légy oly kedves, és kísérd haza Wendauert és Viktóriát. Lehetőleg először a hölgyet juttassátok el épségben az otthonába, Wendauert utána is ráérsz terelgetni.- mosolyodott el Áts Feri, miközben végigmérte az esetlen Szebenicset.
-Pásztorok ti velem jöttök.-tette hozzá a két tagbaszakadt fiú felé fordulva.
-Holnap találkozunk. -búcsúzott el a vörösingesek vezére, majd otthagyott engem az embereivel, akik könnyedén kisegítettek a Fűvészkertből.