Buszmegálló |SZÜNETEL|

Kilencedik fejezet

A pulcsim ujját gyűrögetve bámultam a bejárati ajtót, míg a többiek körülöttem... Hát, léteztek.

Vili és Kornél jó ikrek módjára egymást ütötték a párnámmal, ami kezdett megviselődni, és félő volt, hogy előbb-utóbb megadja magát, és kiszakad. Mira Artúrt idegesítette azzal, hogy mindent utánzott, amit a bátyánk csinált. Anya és apa valami műsort néztek a tévében, közben néha mosolyogva pillantottak rám, aztán egymásra, tipikus, szülős "szerelmes a gyerek" nézéssel. Amikor elkaptam egy ilyen pillantást, vérvörös színre vált arccal sütöttem le a szemem. Szerelmes a gyerek...

A szomszédok kutyái egyszer csak vadul csaholni kezdtek, nekem pedig a torkomban dobogott a szívem. Nem bírtam felkelni, hogy ajtót nyissak, apu reflexei jobbak voltak, így azonnal felpattant a földről, és a bejárat felé sietett. A történésekre reagálva mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, és minta család módjára ültünk, az betoppanó személyt szuggerálva. Aki apu volt, négy, egymásra rakott doboz pizzával a kezében vigyorgott ránk, illetve leginkább rám.

- Megjött a pizza!

E mondatára megőrült a ház, és rajtam kívül mindenki lecsapott a dobozokra. Csalódottan pillantottan a családom irányába, amikor valami elállta előlem a fényt. Felnéztem Noelre, és rájöttem, hogy nem valami, hanem valaki. Meglepetten mértem végig, meghökkentségembem még köszönni is majdnem elfelejtettem neki.

- Látom, jó a buli, és éhes a család - villantott rám egy ezerwattos vigyort, és eddigi ismeretségünk alapján azt gondoltam, hogy most következik az a mozdulat, amikor félresöpri éjfekete haját kék szeme útjából. Azonban ennek se híre, se hamva nem volt.

- A hajad, Noel! - kiáltottam fel meglepetten, de széles vigyorral, és azonnal felkeltem, hogy megálljak vele szemben.

- Tetszik? - kérdezte szerénnyé szelídült mosollyal, és csillogó szemeit látva tudtam, hogy egyértelműen várja a válaszomat a kérdésére, nem csak költői feltevés volt, ami mögött az érdeklődő nagyon is jól tudja, hogy jól néz ki, csak hallani akarja a másik szájából.

- De még mennyire hogy tetszik!

Le sem tudtam venni a szemem világosbarna, alig a homlokába lógó hosszúságú hajáról, és az eddig megszokott fekete szemfesték hiányáról. Bordó, pamut pulcsit viselt fekete farmerrel, és a kezét vastagon borító karkötők is eltűntek, csupán egy bőr karóra pihent a bal csuklóján, halkan ketyegve. Az arckifejezése mit sem változott, ugyanaz a kedves mosoly ült az arcán, mint a legtöbbször, amikor rám nézett. De a szemei - melyeket immár látni is lehetett -, a gyönyörű, sötétkék szemei annyira csillogtak a nappali mesterséges fényénél, hogy egy darabig megszűnt az időérzékem, és ha a tudatalattim nem őrizte volna meg azt az egyetlen csepp méltóságomat, ami még maradt, tátott szájjal bámultam volna a velem szemben álló fiút. De, mivel a tudatalattim szimpatizál velem, és figyelmeztetett, hogy nem csak Noel, de az egész családom előtt hülyét csinálnék magamból, ha kiskutya szemekkel szuggerálnám vendégünket, csak elismerően biccentettem.

- Látom, ennyi volt az emó korszak - Noel csak szégyenlősen vállat vont.

- Úgy tűnik.

- Ugye, nem miattam csináltad? - reméltem, hogy nem sértettem meg a buszmegállóban történt beszélgetésünk folyamán. Óvatosan megrázta a fejét.

- Dehogy. Miért tenném miattad? Mondtam, hogy keresem önmagam. Hát, ez eddig nem én voltam.

- Oh igen, igazad van - nevettem el magam vörös arccal, gondolatban jól leszidva magamat, hogy ugyan miért is tenné miattam, hogy gondolhattam ekkora baromságot? - És most mennyire érzed jól magad így, ahogy vagy?

- Elképesztően - vigyorodott el, majd rápillantott az időközben elcsendesült és feszülten minket figyelő családra. - Elnézést a modortalanságomért - szólt végül, a tekintete megállapodott apun, és felé lépve először neki nyújtotta a kezét. - Papp Noel vagyok. Viola jó barátja.

- Üdvözletem, fiatalember - biccentett apu "megöllek, ha egyszer is egy rossz szót hallok rólad" pillantással. Noel magára sem véve a dolgot anyu felé fordult, végül a bátyámmal ráztak kezet, ám ekkor megakadt, és kérdőn nézte az őt gyanúsan méregető Mirát, aki előtte állt, végül aprócska karját kinyújtva felemelte a fiú kezének magasságába.

- Szia. Mira vagyok. Ha a nővéremmel rosszat csinálsz, nem állok jót magamért.

Halál komolyan jelentette ki, mire Noel pislogás nélkül nézett a húgomra. Pár másodperc múlva azonban elmosolyodott, és leguggolva hozzá két ujjával magához húzta Mira apró kézfejét és egy halvány puszit adott rá.

- Igenis. Én Noel vagyok, és ne aggódj, vigyázok a nővéredre.

- Helyes - biccentett könyörtelenül. Ezután hátrapillantott az ikrekre, és felvonta a szemöldökét. - Fiúk, ti nem akartok mondani valamit?

- Vili vagyok - intett az egyik.

- Kornél - így a másik.

- Ennyi? - kérdezte óvatos mosollyal tőlük Artúr. - Semmi fenyegetés?

- Viccelsz? - nézett rá Vili úgy, mintha nyilvánvaló lenne a válasz. - Mirától több oka van félni, mint tőlünk.

Megtört a jég, pár másodperc csend után mindenki egyszerre nevette el magát. Miután a nevetés elhalt, apu felhangosította a zenét, majd elrendezve a bábukat készen álltunk egy új Ki nevet a végén? körre.

- Én most csak nézem - jelentette ki Kornél, mire kérdőn néztünk rá. A vendégünkre mutatott. - Hadd próbálja ki, milyen velünk játszani.

Így hát Noel a balomon foglalt helyet, ő volt a kékkel, én pedig a zölddel. Felé nyújtottam a dobókockát.

- A vendég kezd. Hatossal léphetsz ki, ha sikerül, akkor utána még egyszer dobhatsz, és annak az értékét léped le - adtam neki gyorstalpalót. Bólintott, aztán dobott, mégpedig ötöst. Lebiggyesztette az ajkát. - Ugyan! Senkinek nem sikerül elsőre - mondtam biztatóan, és folytattam a kört. Hatost dobtam.

- Senkinek nem sikerül elsőre, mi? - kérdezte hitetlen tekintettel Noel, én pedig vigyorogva beharaptam a szám. Vállat vontam, aztán még egyszer elgurítottam a kockát, és léptem hármat előre. Artúr következett, egy egyessel maradt a helyén, mire játszott dühvel szusszant egyet, és továbbadta a kockát. Rajtam kívül csak Mirának sikerült kilépnie, így jött a következő kör. Noel mellettem hatost dobott, és boldogan bokszolt a levegőbe.

- Ezaz! Na, szóval most még egyszer? - kérdezte tőlem vigyorogva, én pedig bólintottam. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy az egész családom minket fürkész, ahogy egymás vállának dőlve játszottunk. Noel újra hatost dobott, így igen nagy tempóban iramodott utánam. - Mi történik, ha utolérlek?

- Vagy kiütsz, vagy mellettem maradsz a pályán - feleltem, és a csillogásból a tekintetében tudtam, hogy esélyem sem volt a könyörületre. Az első lehetőségnél visszaküld a kezdéshez. Belelendülve az izgalomba, felkaptam a kockát, és megfújkálva dobtam egyet. Szó szerint egyet. A szememet forgatva pöccintettem egyet a bábun.

- Erős kezdés után erős visszaesés - mondtam sóhajtva, és Artúrnak adtam a dobókockát. Elkerekedett szemmel figyelte, ahogy a körben rajta kívül mindenkinek sikerült egy bábut a pályára helyeznie, Mirának már a másodikat is. Az ötödik körben végre sikerült kilépnie egy magányos bábuval, amikor már mindenki javában játékban volt. Öröme nem tartott sokáig, amikor apa diadalittas vigyor kíséretében azt az egyet is visszaküldte a startra. Artúr inkább elvett egy szelet pizzát a dobozból.

- Gyenge kezdés után erős visszaesés - dünnyögte, és mindenki szakadt a nevetéstől. Noel ötöt dobott, majd amikor előre kiszámolta, hogy hova esik a lépés, felvont szemöldökkel konstatálta, hogy bizony ott az én bábum áll. Kiskutya szemekkel pislogtam rá, miközben könyörtelen vigyorra húzta a száját.