Buszmegálló |SZÜNETEL|

Hetedik fejezet

Arnold távozása után az érzelmeim egyszerre rohamoztak meg, és döntöttek le a lábamról. Az ágyamon ültem magamba roskadva, és próbáltam visszafojtani a könnyeimet, mert úgy éreztem, hogy nincs joguk felszínre törni csak miatta.

Nem akartam gondolkodni. El akartam engedni mindent.

Ugyanis amikor eszembe jutott a reggel, amikor Noel ismeretlenként állt ki ellene, rögtön azután beugrott az az emlék, ami itt, a szobám ajtajának két oldalán, alig pár perccel ezelőtt történt meg. Hogy kimondtam, amiről reméltem, hogy soha nem történik meg újra, és nem lesz mit kimondanom.

A világon a létező legrosszabb embernek nyilvánítottam ki az érzelmeimet, de hát mit tehettem volna? Egyszerre éreztem magamban azt a mellkasomat feszítő érzést, amit a "szakításunk" idején éreztem, és mégis valami kellemes meleget, amiért ott volt, egy bolygón, egy kontinensen, egy országban, városban, egy házban, majdnem egy helyiségben velem.

Szerelem. Gyűlölnöm kéne a szót. A fenébe is, jogom lenne gyűlölni és kiiktatni a szótáramból, de egyszerűen nem vagyok rá képes. A kezembe temettem az arcomat, és hatalmasat sóhajtva végigdőltem az ágyamon. A plafont bámulva akaratlanul is eszembe jutott minden pillanat, amikor Noel valamilyen úton-módon tetteivel megmelengette a szívemet. Behunytam a szememet és rájöttem, hogy hiányzik. Borzasztóan hiányzik az illata, a mosolya, a szeretettel teli tekintete. Ő.

Tudtam, hogy igaz. Igaz, amit Arnoldnak mondtam nem is olyan rég. Beleszerettem ebbe a fiúba, teljesen akaratlanul. Jobban belegondolva nem kellene ennyire félnem az érzéseimtől, hiszen Noel nyilvánvalóan nem Arnold. Soha nem tudna olyan lenni, mint ő.

- Kicsim? - pillantott be anya a résnyire nyitva hagyott ajtón, és amint megpillantott, azonnal összeráncolta a szemöldökét. - Arni?

- Arnold - javítottam ki azonnal. Ismét sóhajtottam, és arrébb csúsztam az ágyamon, hogy legyen helye leülni mellém. - Nehéz.

- Tudom.

- Szeretem őt - csuklott el a hangom, anya pedig simogatni kezdte a hajamat. A gondolataim ide-oda cikáztak, és igazán magam sem értettem, hogy mit akarok neki mondani.

- Tudom... Na várj, most kiről van szó? - kérdezte összezavarodva, mire halkan felnevettem és letöröltem egy kósza könnycseppet az arcomról.

- Noelről.

- Ó, hála az égnek. Nem lennék képes még egyszer végignézni, ahogy kikészít érzelmileg ez a brit gyerek - a szemét forgatta, én azonban tudtam, hogy mi a célja, ahogyan azt is, hogy sikerült elérnie. Ismét felnevettem.

- Te is tudod, hogy magyar.

- Nem, kislányom, képzeld, fogalmam sem volt róla - nézett rám elkerekedett szemmel, egyértelműen neheztelve arra, hogy feltételezni mertem, hogy nem tudja Arnold állampolgárságát. - De nem ez a lényeg. Szóval igaz.

- Mégis mi?

- Amit Artúr magyarázott.

- Hogy Artúr micsinált?! - pattantam fel az ágyról, és szikrázó szemekkel néztem abba az irányba, ahol a bátyám szobája volt. - Mit mondott az a pletykás, szószátyár hülye?!

- Ő a bátyád, Viola - próbált csitítani kedves anyai szigorral, de csak leintettem.

- Én is ugyanezt mondtam. Szóval?

- Ahj, ülj már vissza, kis pitbullom - paskolta meg az ágyat maga mellett, én pedig fortyogva helyet foglaltam, és keresztbe font karral szuggeráltam a szőnyeget, mintha arra vártam volna, hogy megmozduljon. - Említette, hogy mostanában, egészen pontosan pár napja mintha kicsit furcsán viselkednél. Igazából már nekem is feltűnt, de úgy viszonyultam ehhez a dologhoz, hogy majd te beszélni fogsz róla, ha úgy érzed, hogy készen állsz és eljött az ideje. Artúr azonban az okát is sejtette, sőt tudta ennek a különös viselkedésnek, és tudod, hogy milyen vagyok, így feltételezem, hogy azt is tudod, mi történt ezután.

- Addig nyúztad, amíg ki nem bökte, hogy mi van velem - motyogtam.

- Hát... igen. Pontosan ez történt.

- Akkor tudod.

- Tudom.

- És nem haragszol rám miatta?

- Haragudni? Kincsem, már miért haragudnék rád?

- Nem garantálhatom, hogy nem lesznek olyan pillanataim, mint... mint amikor... mint vele. Mint amikor ő...

- Tisztában vagyok azzal, hogy lesznek ilyen pillanataid - szakított félbe, és hálás voltam, hogy nem várta el, hogy részletesen kifejtsem, mire gondolok. - Biztosan lesznek. De nem róhatod fel magadnak az érzéseidet.

- Hiba volt belészeretnem - hajtottam le a fejem, és most először gondolkodtam el azon, hogy vajon valóban hiba volt-e.

- Nem lepődöm meg azon, hogy így érzed. Tudod, amikor én annak idején beleszerettem apádba, legjobb barátok voltunk. Amikor másképp kezdtem gondolni rá, épp volt barátnője, és amilyen őszinte személyiség, egyenesen a szemembe mondta, hogy akkor csak és kizárólag azzal a lánnyal tudta elképzelni a jövőjét.

- Aztán jöttél te - mosolyodtam el halványan. Természetesen ismerem a történetet.

- Igen. Nem kicsit lepett meg, hogy pont én csavartam el a fejét. Látnod kellett volna akkoriban, még a hajam is borzalmas volt, egy nagy szénakazal, az öltözködésemről meg ne is beszéljünk - nevetett fel, és megszorította a kezemet. - Tehát én is azt hittem, hogy hiba volt éreznem iránta bármit is, és a szerelmünk útjában csak akadály áll, semmi más. Aztán nézd meg, hol tartunk most. A lányunknak adok tanácsot - simította meg az arcomat, én pedig most már szüntelenül mosolyogtam. Nosztalgia. Nem is olyan rossz figyelemelterelő. - Mennyire haragszol a bátyádra?

- Nem nagyon. Itthon van már?

- Nemrég ért haza.

- Akkor azért megyek és tarkón csapom - vigyorodtam el, anya pedig kuncogva elengedte a kezemet, hogy Artúr szobájába mehessek. Kopogás nélkül mentem be, ugyanis félig nyitva hagyta az ajtaját, ami felér egy "gyere be nyugodtan" kijelentéssel. Az íróasztalánál ült, de a lépteim hangjára hátranézett. Amikor látta, hogy én vagyok az, elmosolyodott és visszafordult a könyvei felé.

- Gyerünk, csapj tarkón nyugodtan. Anyu tuti kikotyogta már, hogy elszóltam magam.

- Naná, hogy mondta - nevettem fel, aztán pedig átöleltem a vállát. - Kösz, hogy elmondtad neki. Könnyebb volt így. Én nem biztos, hogy elég erőt össze bírtam volna szedni valaha ahhoz, hogy csak úgy felhozzam és beszéljek róla.

- Viccelsz? A húgom vagy. Biztos, hogy nem lett volna elég erőd hozzá - röhögött ki kedvesen, és ő is átkarolt engem. - Jó tesó vagy ahhoz képest, hogy milyen szerencsétlen tudsz lenni.

- Mondja ezt az életképtelen, legidősebb testvér - forgattam a szemem, és kibontakoztam az öleléséből.

- Az idősebb testvérnek magasabb az IQ-ja - vigyorgott, saját egomán megjegyzésén szórakozva, én pedig nemes egyszerűséggel tarkón csaptam, mint ahogyan azt egyébként az elejétől fogva terveztem. - Szeretlek, hugi.

- Én is elvisellek téged, bátyuskám - borzoltam össze tökéletesen beállított haját. Egyetlen fejmozdulattal visszanyerte eredeti formáját a frizurája, amiért mindig is irigyeltem. Pár tincset a helyére igazítottam, hiszen tudtam, hogy nagyon szereti, ha piszkálják a haját.

- Na, ennyi testvéri szeretet elég is volt mára, leszel szíves kifáradni a szobámból. Tanulnék.

- Latin? - kérdeztem kifelé menet. Sóhajtott.

- Mi más?

- Amō tē.

- Etiam amō tē, csak menjél már - hessegetett ki, én pedig folyamatosan nevetve bezártam magam mögött az ajtaját, magára hagyva a bátyámat, hadd élvezze a latin nyelv szépségeit.