Buszmegálló |SZÜNETEL|

Nyolcadik fejezet

Péntek lévén minden diák őrült módjára tervezgette a délutánját és az estéjét. A suliban úton-útfélen hallottam, hogy milyen bulikat szerveznek egyesek és melyikre terveznek elmenni. Én csak magamban jót nevetve csóváltam a fejem, mert az én péntek esti programom körülbelül annyira izgalmas, mint egy fakanál. Mivel tél van, forrócsokival ül le a családunk minden tagja a nappali bolyhos, vastag szőnyegére, és előkerül mindenki gyermekkorából valamilyen játék: Gazdálkodj Okosan, Monopoly, Ki nevet a végén?, néha a bátyámmal megpróbálkozunk egy barátságtalan sakk partival, de az igazi élmény nálunk, ha előkerül a két csomagnyi francia kártya a háznál. Kamu, holland kocsma, römi, lényegében bármi, amiben könyörtelenül lehet nyerni, és aztán kárörvendőn nevetni a saját győzelmünk, és a mások vereségének örömére. Oh, azok a csodás péntek esték...

Hírhedt töri tanárommal ma nem volt szerencsém óra keretén belül találkozni, így megúsztam a napi beszólás adagomat. Apropó, beszólás... Reggel Noel a buszmegállóban didergett, és egy lábamról leszédítő mosollyal ajándékozott meg, miközben folyamatosan olyan poénokkal fárasztott, mint "nem szeretnél elsősegély tanfolyamot venni? Tudok egy jó oktatót..." vagy "a Family Frostnak feltétlenül írni fogok egy köszönő levelet, hogy ha ők nincsenek, akkor nem tudom, mivel borogattok aznap este". Alig két órával a felkelésem után kellőképp elfáradtam, úgyhogy szórakozottan csóváltam a fejem minden frappáns beszólása után. Ami pedig a reggeleim "fénypontjait" illeti, amikor megérkeztek, Noel egyetlen pillantására megtorpantak, és tőlünk körülbelül két méterre megálltak, hogy ellenségesen méregessenek minket, hozzánk azonban nem szóltak. Akaratlanul is büszke voltam, hogy egy ilyen tekintéllyel rendelkező fiúval vagyok jóban.

Így hát utolsó óra után boldog mosollyal az arcomon vártam a buszra, ami hazavisz. Télhez képest gyengén sütött a nap, én pedig próbáltam nem tudomást venni arról, hogy milyen rettenetesen hideg van, hanem élveztem a napnak gyér sugarait, amik valamelyest melegítették lefagyott arcomat. Amikor pár perces töprengésemből feleszméltem, a jókedvem csettintésre eltűnt. Arnold tengerkék szemeivel egyenesen engem fürkészett, de legalább hat méter távolságból. Azt vártam volna, hogy megszólít, vagy legalábbis odajön, úgy tesz, mintha mi sem történt volna, mint ahogyan tette azután is, hogy hazatért Angliából. De most csak állt, és nagyon halvány, gúnyos mosollyal a szája szélén bámult. Zavaromban inkább elkaptam a tekintetem, és a bakancsom orrát szuggeráltam, mintha legalábbis azt várnám tőle, hogy megszólaljon.

- Szevasz, haver! Rég találkoztunk, nem? - És nem, ezt nem a lábbelim mondta, hanem az a személy, akinek még a maró gúnnyal elnyújtott haver szavát hallva is megremeg a gyomrom és ösztönösen elmosolyodok. Noel mellém lépett, de nem nézett rám, csak Arnoldra meredt, és egyértelműen válaszra várt. Az emberek körülöttünk mind a hang irányába, így felém is fordultak, mivel az egész buszpályaudvar halhatta a köszönését. Beharaptam az alsó ajkamat, és csak óvatosan pillantottam fel Noelre, aki azonban észrevehette a gesztust, mert mosolyra rándult a szája széle. Mint ezután a legtöbben, én is Arnold felé fordultam, kíváncsian várva a reakcióját.

- Ismerlek? - kérdezett vissza unottan, mire felszaladt a szemöldököm, úgy az immár ismét a fejünk fölé gyűlt szürke felhőkig. Noel összehúzta a szemét, és egy szerény mosolyt megvillantva, szinte már bocsánatkérő hangsúllyal válaszolt:

- Oh, ne haragudj. Biztosan összekevertelek valakivel.

Arnold csupán biccentett, idegesen beletúrt szőke hajába és elfordult tőlünk. A hat méterről lefolytatott párbeszédet az egész pályaudvar figyelemmel kísérte, azonban akik nem ismernek minket, semmit nem fogtak fel belőle, az ő szemükkel csupán egy egyszerű félreértést követhettek végig. Figyelmen kívül hagyva Arnoldot, Noelhez fordultam, aki mosolyogva megigazította a kapucnimat. Ahogy elnéztem az arcát, szépen gyógyultak a sebei (mert hát nyilván csak ezért nézem az arcát...), azonban valamin megakadt a tekintetem. A bőre egy részét megdörzsölve ránéztem az ujjamra, és nevetve konstatáltam, hogy nem kedveli a rosszfiú kinézetet, ha nem akarja láttatni a hegeket az arcán. (Én meg nyilván csak azért értem hozzá az arcához, hogy ezt a következtetést levonjam... Pff)