Buszmegálló |SZÜNETEL|

Ötödik fejezet

Másnap törivel kezdtünk. Be kell vallanom, vártam is és nem is, ami ritkán volt jellemző rám. Legtöbbször két véglet van: vagy tűkön ülve várom, vagy legszívesebben kivetném magam az ablakon. Ez jellemzően a hangulatomon is észrevehető. Azért remélem, hogy Andrea nővér nem veszi magára.

Most sem volt nyitva a terem, így a térdemet magamhoz húzva kuporodtam le a fal tövébe, a jegyzeteimet kutatva. Bár ambivalensen viszonyultam az órához, alapvetően jó kedvem volt, annak ellenére, hogy Noel ma nem volt ott a buszmegállóban. Ugyanis reggel kaptam tőle egy üzenetet.

Kimondhatatlanul hálás vagyok a tegnap estéért. Szégyellem, hogy még a bátyád és anyukád nevét sem kérdeztem meg, ezért maradtak ők nekem Violaanyuka és Violabáty.
A doki kegyes volt hozzám, és kiírt mára. Ne aggódj, mire visszamegyek, én vigyázok majd rád, és nem fordítva. Szép hetet!

Noel

Na, igen. Ez az üzenet kissé megdobogtatta a szívemet.

Üres tekintettel bámultam a jegyzeteimet, még mindig nem fogtam fel belőle semmit. Bár hallottam, hogy nyílik az ajtó, a gondolataimba merülve eszemben sem volt, hogy esetleg fel kellene állnom, és bemenni a tanterembe. Így hát érdekes látványt nyújtva ültem a hideg járólapon, míg Andrea nővér felvont szemöldökkel nézett le rám. Megköszörülte a torkát, mire kisebb szívinfarktust kaptam, és végre felpillantottam rá.

Lesütöttem a szemem, elmotyogtam a köszönést, aztán sietős léptekkel bementem előtte a terembe. Meg sem vártam, hogy feltegye a kérdést, már vittem is oda hozzá a kitöltött papírt, miszerint jelentkezem a versenyre. Elégedetten elvigyorodott.

- Tudtam én, hogy nem hagysz cserben. Ezt elküldöm nekik, te viszont szólj nekem óra után, hogy adjam oda a könyveket a készüléshez.

- Rendben - bólintottam, és magamban hálát adtam az égnek, hogy nem említette meg, mennyire elgondolkodtam az imént.

Örömöm nem sokáig tartott.

- Biztosan ezen agyaltál annyira, hogy észre sem vettél engem. Pedig elég feltűnő jelenség vagyok.

Az nem kifejezés, gondoltam, de inkább csak egy udvarias nevetést hallattam. Reméltem, hogy ezzel le is zártuk a témát, és legközelebb csak óra után lesz lehetősége vallatni engem. Igyekeztem feltűnés nélkül az órára pillantani, hogy lássam, mikor lesz végre csengő.

Nem volt szerencsém. Egészen kereken két perc telt el a tíz perces szünetből.

- Ne olyan gyorsan, Violka - vigyorgott, én pedig a szememet forgattam a becenevem hallatán. Bár én még a szerencsések közé tartoztam. Szegény Bori nevű osztálytársamat Borcsa Banyának keresztelte át. Ez még (talán) rendben is van, na de hogy a Drakulácska honnan jött neki a Mátéból, az már hatalmas rejtély. A szerencsések megúszták azzal, hogy lerövidítette a nevüket, és egy "ka", "ilu", "uli", vagy ehhez hasonló végződést tett utánuk.

Na, én nem az ilyen szerencsésekhez tartoztam.

Teljen már az a hülye idő! - rimánkodtam magamban, de nyilván nem adtam hangot kétségbeesésemnek.

- Nem sietek.

Csengessenek már be!

- Akkor hát beszélgessünk!

Mi a fene, nem, nem, nem akarok beszélgetni! Erről nem! Itt nem!

- Rendben, beszélgessünk.

Csak nem fogok belehalni.

- Mi vonta el az imént annyira a figyelmedet, kedves Kocsis Viola?