Megírva

7. Fejezet

-Megtaláltam!- kiáltott fel Roxi.

-Szuper- mondtam, de úgy látszott ez Roxit nem érdekelte, mert rögtön a telefonjával volt elfoglalva, ami nyilván eltört.

-Nemár. Eltört!- szólt Roxi csalódottan, miközben a telefonját mutatta nekem.

-Miért mire számítottál?- kérdeztem tőle, jobban megszemlélve a telefont- Nagyon sokat zuhantunk. Nem is tudom miért éltük túl- a második mondatot már csak motyogtam, ügyelve arra, hogy Roxi ne hallja meg.

Elővettem a telefonom. Megpróbáltam bekapcsolni, de nem ment. Két lehetőség volt:

1) Lemerült

2) Teljesen tönkrement

Inkább a második lehetőségre tippeltem volna, mert elég valószínű, hogy a zuhanás már túl sok volt neki.

És csak vártunk. Arra, hogy megmentsenek minket.

És már éppen feladtam volna a reményt, amikor hirtelen hangokat hallottunk.

-Gyere Roxi!- kiáltottam oda a tesómnak, aki velem szemben ült- Menjünk oda!

-Oké- szólt, de érzelmeit ügyesen leplezte, ezért nem tudtam, hogy most szomorú vagy örül.

Próbáltunk kimászni a repülőből.

-Kérem, segítsenek- kiáltottam a hangok irányába.

-Ne aggódjanak! Jövünk!- kaptuk a választ és egyre hangosabban hallottuk a lépéseket. Aztán eszembe jutottak az ember szavai.

„Ne aggódjanak. Jövünk"

De már csak mi maradtunk ketten Roxival. Csak mi éltük túl. A szüleink meghaltak. Mi lesz velünk?

Lepergett egy könnycsepp az arcomon. Roxi rám nézett. Nem kérdezett semmit. Sem azt, hogy mi a baj, hogy miért sírok. Semmit. Mert tudta.