Katarzis - Cole Sprouse fanfiction

Csók vagy nem csók?

-Szia -intett végül ő először.

-Szia -intettem én is zavartan.

-Nos... -dadogta. -Eléggé megváltoztál -kezdte bátrabban, ahogy végignézett rajtam. -Hogy vagy? Mégis hogy jutottál el idáig? -nézett végig a helyen undorodva. Ekkor végre fel véltem fedezni a szemében egy kis aggodalmat. Az jó jel, ugye?

-A változásom azoknak a személyeknek köszönhetem, akiknek hála még életben vagyok -vágtam rá kissé megvetően, hátha rájön, hogy részben miatta vagyok itt.

-Jasmine... -mondta ki sóhajva a nevemet, miközben összeráncolta a homlokát. -Sajnálom... Iszonyúan sajnálok mindent -nyögte ki végül szomorúan a szemembe nézve. -Nem lett volna szabad azt tennem, amit...

-Tulajdonképpen azt sem tudom mit tettél pontosan -vágtam közbe még mindig kimérten. Persze közben a szívem valójában szinte kiugrott a helyéről.

-Oké, jogos, elmagyarázom -lépett hozzám közelebb. -Nem tudtam mást tenni... -kezdett bele a közepébe. -Heather megfenyegetett, hogy tönkretesz téged, ha továbbra is a közeledben vagyok. Persze nem hallgattam rá, nem érdekelt, pedig figyelnem kellett volna rá -csóválta szomorúan a fejét. -Aznap, amikor megcsókoltalak, nem sokkal előtte írt egy üzenetet, hogy Tyler, aki megkeserítette az életedet, holnap jönni fog újra iskolába. Bár nem néztem meg rögtön akkor az üzenetet, amikor küldte, szóval nem tudtam mit írt, lefekvés előtt közvetlen nyitottam meg, és akkor már késő volt, sajnos akaratomon kívül az orrodnál fogva vezettelek, pedig esküszöm nem akartalak becsapni. Képtelen lettem volna elmondani neked, hogy Tyler újra itt van, ezért ignoráltalak, gondoltam majd úgyis megbékélsz, és újra jóban lehetünk. Arra nem számítottam, hogy annyira megvisel, hogy teljesen felszívódsz... -nézett újra mélyen a szemembe.

Szorosan lehunytam a szememet, hogy visszatartsam a bőgőrohamomat, ám egy kövér könnycsepp mégis végiggördült az arcomon. Tehát valamilyen szinten mégis becsapott. Marha jó...

-Sajnálom, hogy eltűntem... -szipogtam halkan. -Miután megláttam Tyler-t, már biztosra tudtam, hogy meg akarok halni. Úgy éreztem ez így már végképp nem élet számomra -tártam szét mostmár sírva a karjaimat. -Igen, abban a pillanatban öngyilkos akartam lenni, ezért elmentem, és úgy volt hogy meg is teszem, amikor Dylan rámtalált -mutattam rá az ajtó mellett álló férfira. -Ő a pszihiáterem, már előtte is ismertük egymást, szóval akkor ott tulajdonképpen ő mentette meg az életemet. Behozott ide, és azóta sokkal jobban vagyok, már nincsenek öngyilkos gondolataim -mosolyogtam két könnycsepp között. -Egyszerűen csak beszélni szerettem volna veled, kötelességemnek éreztem, hogy megmagyarázzam eltűnésem okát, és tudni akartam, miért segédkeztél abba, hogy Tyler újra a suliban lehessen. Hiányoztál... -nem tudom, hogy az utolsó szót valóban kimondtam-e, vagy csak akartam, de abban a pillanatban hirtelen felindulásból hevesen hozzám lépett, és átkarolva szenvedélyesen megcsókolt.

Felidéződött bennem a lázas éjszaka, amikor ez ugyanígy megtörtént. Azt hittem, kiugrok a bőrömből, olyan boldog voltam, és ez most sem történt másképp. Alig bírtam megállni a lábamon, annyira remegtem. Cole belemosolygott a csókba, majd én is, és zihálva váltunk el egymástól. Két keze közé fogta a fejemet, és homlokát az enyémnek támasztotta. Lehunytam a szememet. Még többször akarom átélni ezt az érzést, még több százszor, több ezerszer!

-Valójában azért akartam személyesen találkozni veled, mert tudtam, ha meghallom a hangodat, nem fogom kibírni, hogy ne csókoljalak meg -suttogta vigyorogva, még mindig homlokomnak támasztott fejjel.

-Azt hiszem akkor ez az érzés kölcsönös... -vágtam rá nevetve, még mindig meglepődötten, érzelmekkel tele, majd elváltunk egymástól.

-Mikor térsz vissza közénk? -fogta meg a kezeimet, miközben keserûen elmosolyodott.

-Amint teljesen meggyógyulok... Valószínűleg sokáig fog tartani, de azt hiszem megéri -bólintottam boldogan. -Az biztos, hogy abba a suliba soha többé nem megyek vissza. Még nem tudom, hogyan veszem rá apámat az átiratkozásra, de Dylan segíteni fog.

-Értem... -mondta ki kissé csalódottan. -Azért meglátogathatlak itt néha?

-Persze! -csattantam ki az örömtől.

Ebben a pillanatban Madison rontott be az ajtón, nyomában Amber-el.

-Oúúú... Bocs skacok... Rosszkor? -húzta el a száját kaján vigyorral Maddy.

-Nem, soha jobbkor -nevettem föl, majd odamentem barátnőimhez, és beljebb húztam őket, hogy megismerhessék Cole-t. -Szóval ők itt a barátnőim -mutattam be őket a fiúnak. -Rengeteget segítettek a gyógyulásomban.

-Csőőő, Madison vagyok -rázott erősen kezet Maddy a kicsit megilletődött fiúval.

-Cole, ő pedig itt Amber, aki kissé fél a... -kezdtem óvatosan a másik barátnőm bemutatását is, amikor legnagyobb meglepetésemben Amber megszakított, és összeszedve minden bátorságát határozottan kezet fogott Cole-al.

-Örülünk, hogy megismehetünk -mosolygott Amber, amíg Cole-on kívül a szobában mindenki tátott szájjal követte az eseményeket. Csóri fiú nem tudta miért mered mindenki ekkora csodálkozással Amber-re.

Miután mindenki feloldódott, és úgy éreztem Cole sem bánja, hogy a lányok a szobában maradnak, elkezdtünk beszélgetni. Eléggé sokáig társalogtunk, még Dylan is bekapcsolódott, sokat nevettünk, és mindeközben egyre jobban összemelegedtünk Cole-al. Abból a pár percből, amit Dylan eredetileg megengedett, pár óra lett. Aztán mikor már besötétedett, Cole-nak haza kellett mennie.

-Hát, lányok és Dylan, egy élmény volt -indult meg az ajtó felé, aztán mintha eszébe jutott volna valami, visszajött hozzám, és egy puszit nyomott az arcomra. -Pápá Hófehérke -vigyorgott kajánul, majd kiment az ajtón.

A csajokkal amolyan lányos visításban törtünk ki, miután tutira biztosak voltunk benne, hogy Cole már nem hallja.

-Baszki, ez a csávó egy álompali -sóhajtott elalélva Madison.

-Nekem mondod?! -nevettem fel szintén egy nagy sóhajtás után, majd Dylan visszakísérte a lányokat a szobájukba, mondván, hogy már úgyis későre jár.

2020. május 24.