Az elemek felemelkedése sorozat 1. - A remény szikrája

Egy - Sierra

Egy bot suhant el Sierra feje mellet, a lány csak az utolsó pillanatban eszmélt fel és hárította a csapást. Ám nem volt ideje pihenni, a bot irányt váltott és a lábát vette célba. Ez az ütés ezúttal erősebb volt, Sierra hárította a csapást, de a suhintás erejétől egy pillanatra elvesztette egyensúlyát, és ez a pillanatnyi gyengeség pont elég volt ahhoz, hogy ellenfele egy másik jól irányzott csapással a földre küldje.

- Ne csak az irányra figyelj, hanem az erőre is! – mondta Nathan miközben felsegítette a lányt. - Nem mondod. Neked meg nem figyelmeztetés nélkül kéne hátba támadnod. - gúnyolódott Sierra.
- Szerinted a jövőben mindenki, aki meg akar támadni, bejelenti előtte? – vágott vissza a fiú. - A jelenben élük, és csak edzünk. – erősködött a lány tovább.

Nagyon szeretett edzeni, főleg Nathannel, a srác a kezdetektől fogva nagyon közel állt hozzá. Nathan egyben volt a legjobb barátja és mentora is. Nathan az energia elemnek egyik képviselője, ami nem volt ritka elem, de gyakorinak sem lehetett mondani. Egy évben körülbelül 4-5 emberrel gyarapodnak. Sierra számára a srác egy nagyon biztos pont volt, mindenben számíthatott rá. A fiú csak két évvel volt idősebb nála. Ő most lett nemrég 17, Sierra pedig pont tegnap lett 15.

Nagyon fontos lesz a holnapi nap a számára, ugyanis végre ő is az egyik elem kiválasztottja lesz. Részben félt is a holnapi naptól, mi van, ha egyik elem sem választja magáénak és a palota őrzői köze kerül. Tudta, hogy ez a hivatás is fontos, de ugyanakkor megalázó is. A mozgás eltereli a figyelmét, ezért is örült, mikor Nate edzeni hívta, ma azonban nem ment úgy neki.

- Valami gond van Sierr? Látom, hogy valami bánt. - kíváncsiskodott Nate, azonban nem kapott választ.
- Tudom, hogy a kiválasztáson stresszelsz, üljünk le, beszéljük még egyszer át! Rendben? - győzködte a lányt.

Sierra enyhén bólintott, mire a fiú kivette a kezéből fabotját, gyöngéden megfogta kezét és kivezette a teremből, át a díszes előcsarnokon, amely mindig az adott évszakhoz megfelelően volt feldíszítve. Most, ősszel lebegő sárguló falevelek és avar színű padlóból állt a repertoár, ami enyhén szomorkás hangulatot sugárzott. Kiértek a palota belső udvarába, az udvar ezen része, szürkés téglákkal volt lekövezve, a központi térből kavicsos utak indultak ki minden irányba, amelyeket füves területek fogtak közre. A központban a macskakövek közt egy hatalmas fa állt, a lombja tetőként hajolt a tér fölé. A füves részeket bokrok, virágok és kisebb fák gazdagították, néhol még egy-egy pad is helyet kapott. Az udvar, mint mindig most is tele volt élettel, botos ifjoncok, diákok voltak mindenütt. Sokan csak átvágtak a téren és dolgukra siettek, néhányan csoportokba verődve beszélgettek, röhögcséltek. Páran magányosan olvastak, de voltak, akik fegyver nélkül ugyan, de edzettek, hiszen az udvaron nem volt szabad varázseszközt használni, komolyabb erőszakos tevékenységet folytatni.

Mivel egy pad sem volt szabad, Nate inkább a füvet választotta és rögtön ledobta magát a gyepre. Sierra követte, a fű puha volt, ugyanakkor enyhén nedves a harmattól. A lány nem akarta ezt a beszélgetést, már ezerszer szó esett erről, ugyanakkor ez nem könnyített a helyzeten, csak még jobban rágörcsölt. Ez az egy téma volt az, ami kapcsán még Nathan sem tudott segíteni, hiába fejtette ki a véleményét. Napok óta csak szorongott, sokszor nem is jött álom a szemére. Sierra elfordult, hogy letörölje a hirtelen előtörő könnycseppeket, nem akarta, hogy a legjobb barátja így lássa. Erősnek akart mutatkozni. Ekkor Nathan meleg kézfejét érezte vállán.

- Ne sírj Sierr! Túl leszel rajta, hidd el semmi gond nem lesz. - suttogta gyengéden Nate és a lány elé hajolt.

A lány a könnycseppek homályán keresztül is látta, ahogy a fiú bátorítóan rámosolyog. Sötét barna haja, mint mindig most is kócosan lógott homlokába. Bozontos szemöldöke kiemelte barna szemét és magas homlokát. Ajkai nem voltak vékonynak mondhatóak, ami egy különös sármot csempészett nézésébe. Arcát pár napos borosta tarkította, amitől még férfiasabbnak tűnt. Szemei fürkészőek voltak, ugyanakkor megnyugtatóak is. Ugyan csak barátok voltak, mégis jóképűnek tartotta a fiút. Ennek a kacér mosolynak nehezen tudott ellenállni, és ő is elmosolyodott.