Let's call it hope

3.rész

Újból megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám. Talán megint Ő lesz az? Féltem felvenni, de tudtam, meg kell tennem. Lassan emeltem a fülemhez a telefont és beleszóltam:
-Ha-Haló?
-Marcus, te meg hol a fenében vagy? 8 óra van!
-Mindjárt ott vagyok, egy pillanat.
Felvettem a cipőmet, felkaptam a táskám és rohantam a gyűlésre. Mikor beléptem az ajtón dühös tekintetekkel találtam szembe magam.
-Nicsak, Marcus kancellár is megtisztelt minket a jelenlétével.- mondta ironikus hangsúllyal Jaha.
-Elnézést kérek a késésért, akadt egy fontos elintézni valóm.
-Még a gyűlésnél is fontosabb?
-Igen.
-Beavatnál minket is a részletekbe kérlek?- szúrós tekintetét rám szegezte.
-Szerintem van fontosabb dolgunk is, folytassuk.- szólalt meg Abby ezzel kimentve a kínos szituációból.
Elfoglaltam a helyem és folytatódott a gyűlés. Egy szóra sem tudtam figyelni, folyamatosan a ma reggelen járt az agyam. Még enni sem volt időm, de nem is merek. Mi van ha az a bestia megmérgezte az ételt amit készülök megenni. Nem szívesen vallottam be magamnak de féltem, féltem a haláltól és attól, hogy egy 10 évvel ezelőtti hiba miatt elveszíthetek mindent. Fura érzés kerülgetett. Nagyon szúrt a mellkasom, pont ahol anno Bella belém mártotta fegyverét. Ki kell jutnom innen. Ránéztem az órára; fél kilenc, még fél óra mire vége ennek. Nem fogom bírni. Szédülök, forog körülöttem a világ. Talán megőrültem? Nem látok rendesen, mi történik velem. Majd egy szempillantás alatt minden elsötétült.
-Marcus! Marcus! Hallasz engem?- nem tudtam válaszolni- Alacsony a pulzusa, be kell vinnünk a kórházba!
Egy pillanatnak éreztem az egészet. Mikor felébredtem ott voltam egy kórházi szobában és az ágyon feküdtem. Csövek lógtak ki belőlem. Próbáltam felülni, de nem ment. Megpillantottam egy csengőt, megnyomtam. Alig telt el pár perc, Abby lépett be az ajtón Cece kíséretében.
-Hogy érzed magad Marcus?- kérdezte az orvos (Abby).
-Jól, köszönöm. Mennyi ideig aludtam?
-10 órát.- felelte.- tudod mi okozhatta ezt?- kérdezte Abby. Fejemet ráztam, tudatva nemleges válaszom. A két nő egymásra nézett. Túl jól ismernek, pontosan tudják, hogy hazudok. Így hát muszáj volt mondanom nekik valamit.
-Csak nem reggeliztem, ennyi az egész.- nem hazudtam, de nem is mondtam el a teljes igazságot, ezt ők pontosan tudták és tiszteltben tartották, hogy nekem még idő kell, így nem faggattak tovább. Kettesben maradtunk Cecével a szobában. Egy ideig csak csendben ült és fogta a kezem, de éreztem, van mondanivalója.
-Minden rendben?- kérdeztem tőle.
-Tudod, nagyon bánom ahogy reggel beszéltem veled, nem kellett volna ilyen agresszívnak lennem. Sajnálom.- tudom mit akar, de nem fog megtörni engem. Nem mondom el amit hallani akar.
-Semmi gond. Ha nem bánod, szeretnék pihenni egy kicsit.
-Persze, pihenj csak. Holnap eljövök érted és haza viszlek.- mondta, majd kiment a szobából.
Tisztában voltam vele, hogy egyszer tudnia kell mindenről, a múltamról, a lányomról, akiről azt sem tudom él e még, Belláról és még rengeteg más dologról, de még nem álltam készen rá, még nem.