Let's call it hope

2.rész

-10 évvel ezelőtt-
-Megjöttem!- kiáltottam, mikor átléptem a lakásunk küszöbét.
-Szia, Drágám! Hogy ment a gyűlés?- kérdezte Bella.
-Megszületett a döntés a földi útról. Egy hét múlva küldjük le a fiatal rabokat.- feleltem.
-Hogy mi??? Mégis, hogy egyezhettél bele ebbe? Tudod, hogy Lisa is ott van, Leküldenéd a saját lányodat meghalni?- borult ki.
-Bella, nincs más választásunk, túl sok az ember. Ha nem küldjük le őket mind meghalunk.
-Nem fogom hagyni! Meg fogom akadályozni. Vagy veled vagy nélküled.
-Nem csinálsz semmit! Megértetted? Ha kiderül, hogy elmondtam neked megölnek.- mondtam.
-Viszont ha nem teszek semmit a lányomat ölik meg! Jaha fia is börtönben van, Őt is leküldik?- kérdezte. Láttam rajta, hogy már a sírás határán van.
-Nem, őt nem. Az apja kihozza, megbocsájtja bűneit.- mondtam, kicsit félve a reakciójától.
-Akkor beszélj Jahaval, hogy engedje ki a lányodat!
-Nem, nem lehet.
-Hogy mi? Ő a lányod Marcus. Azt ne mond, hogy a nyomorult karriered fontosabb, mint Lisa. Ha nem teszel semmit nem csak a lányodat, de engem is el fogsz veszíteni!- mondta, majd sírva ment be a hálóba.
Napok teltek el és egy szót sem szólt hozzám. Egész nap kerül, rám sem néz. Sántikál valamiben, reméltem, hogy nem Lisa megszöktetésében. Parancsot adtam ki, hogy mindenhova kövessék akárhová megy, és azonnal jelentsék, ha valami gyanúsban sántikál. Bíztam benne, hogy soha nem fognak e miatt hívni, de tévedtem. –csrrr- hallottam meg telefonom csörgését. A legrosszabbra gondoltam. Félve vettem fel:
-Haló?
-Uram! Eljött a börtönbe. Mit tegyünk?- tudtam, hogy egyszer ez lesz mégis féltem kimondani. Percekig nem tudtam megszólalni.
-Uram!
-Kapják el.- mondtam és majd megszakadt a szívem.- És zárják be.
-Értettük Uram!
Bella már nem jelentett többé gondot, börtönben van. Egy megoldatlan dolog maradt hátra; ki kell hoznom Lisat a börtönből. Már csak egy nap volt hátra a kilövésig. Rengeteg emberrel beszéltem, hogy megmenthessem a lányom, de eddig csak süket fülekre találtam.
Már csak egy valakire számíthatok, Jahara. Régi barátom, biztosan megérti majd, talán megbocsájt neki. Ez volt az utolsó esélyem. Ott álltam az ajtaja előtt. Féltem kopogni. Hogy kezdjek bele? A lányom élete a tét. Beléptem a szobájába és láttam, hogy részegen ül a tévé előtt.
-Jaha?- szólítottam meg.
-Marcus, tudtam, hogy előbb vagy utóbb el fogsz jönni. Ne is kezdj bele, nem tudom megmenteni, ahogy a fiamat sem, jobb ha beletörődsz
-Mi az, hogy nem tudod? Te vagy a fő kancellár. Mindenki a te alattvalód. Tegyél már valamit!
-Nem tudok. Lázadás törne ki, nem szabad kivételeznünk.
-Akkor végig nézed ahogy meghalnak?
-Nem tudok mást tenni és te sem. Lehet szerencséjük lesz és új életet kezdhetnek a Földön. Nekik megadatik, ami nekünk sosem fog.- mondta, de tudtam, hogy ez lehetetlen.
-Remélem igazad lesz.- és dühösen hagytam el a szobát. Egyenesen Bellához mentem, hogy kihozzam egy időre és elbúcsúzhasson a lányától, a lányunktól. Bementem a börtön cellába, oda léptem hozzá és pofon vágott. Nem mondom, hogy nem érdemeltem meg, már kijárt nekem.
-Bella, tudnánk beszélni?
-Veled nincs miről beszélnem. Hagyj békén!- ült le ágyára.
-Én mindent megpróbáltam.
-Mondom, hagyj békén!!
-Ha akarsz elintézem, hogy elköszönhess tőle.- kisírt szemeivel rám nézett és rögtön tudtam, valamit forgat a fejében. -De nem csinálhatsz semmit, be tartod a szabályokat!- felállt és elindult felém-
-Még szép, Drágám. Ahogy most is.- közeledett, bíztam az ölelésében, de e helyett elárulta a bizalmamat. Egy kést rántott elő zsebéből.
-Ezt mégis hol szerezted?-kérdeztem. A torkomban dobogott a szívem.- Ha most ezt megteszed soha többet nem látod a lányodat.
-Amúgy sem fogom látni már többet és mindez a te hibád! Nem tettél semmit!- léptei szaporábbak lettek és a kést egyenesen a hasamba szúrta. Ilyen fájdalmat még sosem éreztem és nem gondoltam volna, hogy Ő lesz az, aki ezt okozza nekem.
Napokkal később a kórházban ébredtem. Bella végleg börtönbe került. Egyikőnk sem tudott elköszönni a lányunktól és ez volt a legfájóbb dolog az egészben.