Különleges csábító [♡✿Csj ff.✿♡] LASSAN FRISSÜL

Háttér sztori [Castiel]

{7 évvel ezelőtt}
(Mármint hét évvel a normál sztori előtt XD)
Most kezdtem a harmadik osztályt, de őszi szünet alkalmából elmentünk egy állatkertbe. A tigrisek a kedvenceim. A szüleim már indulni akartak haza, mikor még kikönyörögtem, hogy hadd menjek vissza egy pár percre a ketrecükhöz. Papa addig elment egy közeli boltba, mama pedig vett magának egy kávét és a főbejáratnál várt. Nagy sietségemben nekiszaladtam egy fekete hajú fiúnak.
- Bocsánat... - motyogtam, de ő rám se hederített. Folytattam az utam. Csodálattal néztem a tigriseket, olyan menők. Kecsesek, szépek és dominánsak. Már egy ideje bámultam őket, mikor észrevettem, hogy valaki közvetlen mellettem fogja a korlátot.
- Eszméletlen... - mondta nagy átéléssel és rám pillantott. A fiú, akit az előbb fellöktem.
- Ja, nagyon menők, nem is az oroszlánnak kéne az állatok királyának lennie, hanem a tigrisnek, az oroszlán lusta, nem érdemli meg a királyi címet. - értettem egyet.
- Pontosan erre gondoltam! Amúgy Castiel vagyok. - nyújtott kezet.
- Violet. - viszonoztam gesztusát. Még beszélgettünk a tigrisek előnyeiről és az oroszlánok hátrányairól, de eszembe jutott, hogy a mamáék vártak rám. Gyorsan elköszöntem Castieltől és a bejárathoz futottam, ahol a szüleim már türelmetlenkedni kezdetek. Csak kicsit szidtak le, nem haltam bele, szóval megérte ez a beszélgetés egy rokonlélekkel.

{2 évvel később}
A kedvenc bandám koncertjére igyekeztem, a jegy ellenőr szigorúan tanulmányozta a belépőm, aztán tovább engedett. Álló jegyet vettem, mert úgysem ülök le, ha meghallom a zenéjük. Még öt perc volt, mikor a tömeg morajlásában meghallottam egy ismerős hangot.
- Gyertek, minél hátrébb vagyunk, annál jobb! - üvöltötte.
- De elől hangosabb! - kiáltott vissza egy lány.
- Nem tökmindegy?! Így is, úgy is megsüketülünk! - közeledett felém, de még nem láttam a sok magas embertől.
- Menj, ahova akarsz! Én a színpad előtt leszek!
- Rendben, én meg itt! - ordította a fülembe Castiel.
- Ááá! Megőrültél?! - ripakodtam rá.
- Jé, szia Violet! - kiabálta még mindig a fülembe, közben az arca ördögi vigyort öltött fel.
- Te hülye! Nem vagyok nagyothalló! Amúgy meg szia! - kiabáltam túl a többi emberen.
- Hogy hogy itt vagy?!
- Soha nem hagynám ki a kedvenc bandám koncertjét!
- Na, te aztán kemény vagy!
- Hát nagyoon! - bólogattam nagyképűen.
- Egy kis egó, egy nagy arc! - röhögte.
- Kössz, szereted még a tigriseket?!
- Persze, de nem a kedvenc állataim már!
- Csak nem a krokodil lett az új kedvenc?!
- De! Honnan tudtad?!
- Nem lehet, hogy ikrek vagyunk?! - nevettem el magam.
- Dehogy, a kinézetünk nem egyezik! Miért?! Csak nem te is arra váltottál?!
- De! A C-rock film után!
- Ne már! Én is az után! - a tömeg felsikított.
- Juhú!!! Kezdődik! - visongtunk mi is, aztán elindult az első zene.

- Ez király volt! - állapította meg Castiel.
- Ja, elég jól nyomták. - értettem egyet.
- Na, most viszont meg kéne keresnem a többieket. Beülünk egy cukrászdába. Tényleg, nem jössz velünk?
- Hát... A szüleim elég szigorúak mostanában, szóval nem kéne, de amúgy nagyon szívesen. - mondtam.
- Vagyis?
- Kit érdekelnek a szüleim?! Na, nyomás! - Castiel elnevette magát.
- Oké, felhívom Deborát, aztán mehetünk. - kezdett el nyomkodni a mobilján. A készüléket a füléhez nyomta, majd egy pár másodperc múlva egy sipító hang hallatszott belőle. Már éppen azt gondoltam, hogy nem elérhető a csaj, mikor Castiel megszólalt.
- Igen, a bejáratnál várunk... - néhány újabb éles hang - Ja, igen, a koncerten összefutottam egy régi ismerősömmel, Violettel... - bla bla bla ennek a Deborának elég idegesítő hangja van.
- Na? - kérdeztem, mikor vége lett a hívásnak.
- Gyere, a többiek már nélkülünk elindultak. - szerencsére volt még nálam egy sütire való pénz, de így annyi lett a havi zsebpénzemnek. Nagyon jól éreztem magam Castiellel és a barátaival, sokat nevettünk és kiderült még valami, amiről csak ketten tudtunk a kis csapatból.
(Hmm... Nem spoilerezek...)
Később arra is rájöttem, hogy tetszik nekem Castiel. Persze nem csak a kinézete, ő az én fiú változatom. Ezt akkor és ott, mindenki előtt nem akartam elmondani neki. Kicsit azért gáz lett volna, de valamikor mindenképpen tudatni akartam vele ezt a dolgot.

{3 héttel később}
Az egyetem előtt sétálgattam, unatkoztam. A szüleim a váláson gondolkoztak, így inkább kijöttünk Pauline nénivel sétálni, de ő a parkban találkozott valami ismerősével és leült vele beszélgetni. Nekem még mindig Castielen járt az agyam. Tudom, hogy még csak ötödikes vagyok, tudom, hogy nem száz százalék, hogy viszont szeret, de úgy éreztem, hogy muszáj találkozom vele, hogy elmondjam neki, hogy mi a helyzet. Akár, mint egy emlegetett szamár, megjelent a semmiből „álmaim pasija” és odasétált hozzám.
- Szia Violet! Mi újság? - hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány, de mivel a szívem hevesen kezdett verni, gyorsan magamhoz tértem.
- Ó... - csak ennyit bírtam kinyögni.
- Valami baj van? - hajolt közelebb hozzám.
- Nem, dehogy... Pont rád gondoltam. - vallottam be.
- Tényleg? Ez rendes tőled. - vigyorgott. - És? Mire gondoltál? - ezaz, jó irányba terelte a témát. Nagyot sóhajtottam és belekezdtem. Annyit gyakoroltam már ezt a tükör előtt, most sem ronthattam le.
- Minden együtt töltött pillanatunkra. Egymás után, az állatkerttől egészen a sütizésig. - elmosolyodott. - De nem csak ma gondoltam rád, három hete, nap mint nap eszembe jutnak ezek a dolgok.
- És? Nem unod? - szólt közbe.
- Nem, nem tudom megunni. - nevettem. - Azt hiszem... Te sokat jelentessz számomra. Szóval nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem tetszel. - Castiel elnevette magát.
- Hé, figyu, én szeretlek, - egy pillanatra kihagyott a szívem. - de csak mint barátot. Nem sértődsz meg, ugye? - már hogy tudnék? Egy ilyen rendes fiúra? Soha.
- Dehogyis, olyan vagyok én, mint akit csak úgy meg lehet sérteni? - én is nevettem. - Akkor barátok vagyunk?
- Azok. - gyengén megpaskolta a vállam. - Nekem most szaladnom kell, szia, még találkozunk!
- Szia! - ahogy mondta, el is futott. Szóval barátok... Jobb, mint a semmi...

{2 évvel később}
- Mindjárt jövök, csak elmegyek mosdóba! - kiabáltam vissza Kennek. Nem tudtam, hogy a motor zúgástól hallotta-e, de muszáj volt elszaladnom wc-re. Hátra néztem, nem figyeltem, hogy merre lépek és nekimentem valakinek.
- Jé, akár csak hét éve! Szia Violet. - felnéztem a fiúra.
- Hú, mi ez a haj? - fintorogtam.
- Csak kipróbálom, nyugi. Miért, neked mi ez a haj? - megpróbálta összeborzolni szőke fürtjeim, de gyorsan elkaptam a kezét. Csak ekkor vettem észre, hogy egy rózsaszín retikül és egy női pulóver van nála. Elnevettem magam. Castiel egy ideig pislogott rám, aztán leesett neki, hogy mit tartok olyan mulatságosnak. - Ne nevess!
- Már hogy ne nevetnék? - törölgettem a szemem. - Ritkán találkozunk, de ez az egyetlen alkalom, amikor így látlak. Hova készülsz?
- Sehová. Ez csak véletlenül került hozzám. - gyorsan előkaptam a telefonom, csináltam róla egy fotót, aztán tovább nevettem.
- Véletlenül, mi? Akkor miért nem teszed le valahova? Végülis nem a tiéd, vagy tévednék?
- Ha vissza tudod szerezni a telefonod, akkor bedobom egy kukába. - ajánlotta.
- Hé, add vissza! - felugrottam, hogy elvegyem tőle a mobilom, de Castiel gyorsabb volt és elrántotta a kezét. Nem érdekelt, hogy a körülöttünk lévő emberek mit gondoltak. Megismételtem a mozdulatot még egy párszor, aztán stratégiát váltottam, megpróbáltam lehúzni a kezét, hogy úgy szerezzem vissza a telefont, de nem sikerült.
- Oké, feladom! - mondtam, mikor már teljesen leizzadtam. - Csak add vissza.
- Majd ha kitörlöd a képet.
- Addig ez nem fog menni, amíg nem adod vissza. Kérem.
- Jé, szia Violet! - hallottam egy ismerős hangot.
- Szia Debora! - mosolyogtam rá.
- Megugráltatott a kis Cicus?
- A mi? - kérdeztem vissza.
- Ja, hát Castiel. - kacsintott a fiúra.
- Ja, igen. Elvette a telefonom.
- Itt a játék vége. - vigyorgott a vörös hajú és odaadta a mobilom.
- Köszönöm.
- Na, akkor mi mennék is. Szia, Violet.
- Sziasztok! - integettem és újra megnéztem a képet. Elvigyorodtam. Gyönyörű lett.