Különleges csábító [♡✿Csj ff.✿♡] LASSAN FRISSÜL

A költözés

Violet Claveau (Klevó😆) vagyok. Holnap reggel új iskolába megyek, a Sweet Amortisba... vagy... Amorisba? Ezt holnap majd megtudom... Másodéves gimnazista vagyok, eddig egy nagy városban éltem a szüleimmel, de most, hogy elváltak (és meglepő módon egyikőjüknek sem kellettem) Pauline nénivel, a nevelőnőmmel vidékre költöztünk. A szüleim piszok gazdagok, de az biztos, hogy a pénz nem boldogít. Pauline nénire azért volt szükségük, mert ők vagy veszekedtek, vagy dolgoztak, vagy váltak, vagy pedig újra összeházasodtak. Ezúttal viszont addig fajultak a dolgok, amíg a papa el nem törte a mama kezét, amivel sürgősségire került, mert majdnem elvérzett, mire mama feljelentette papát, és elváltak, a dadusomat elbocsátották, engem meg figyelmen kívül hagytak... Amúgy meg nem volt nagyon sanyarú a sorsom. Azt mondják, hogy ha a kisgyermekkor boldog, az megalapozza a jövőbeli boldogságot is. Már alig várom a holnapot, hogy új barátokat szerezzek. Ken, a legjobb barátom, aki mindig mellettem áll, szintén átjön ebbe a gimibe, csak azért, hogyha kiközösítenének, ne legyek egyedül. Annyira rendes! Mindig másokat helyez előtérbe, még akkor is, ha neki le kell mondania valami fontosról, ez esetben a kertészmérnöki előkészítőről, ami jövő félévben kezdődött volna neki a régi iskolánkban. Gondolataimból az ajtó nyílása zökkentett ki.
- Violet, ébren vagy még? - kérdezte csendben nevelőnőm.
- Persze, miért? - ültem fel az ágyon.
- Ha van kedved, elmehetnénk egy frissítő éjjeli túrára. Mit szólsz?
- Rendben, rögtön megyek, csak átveszem a nadrágom. - feleltem és a ruhás szekrényhez siettem. Kivettem belőle a kedvenc melegítő nadrágom és felhúztam a szűk, fekete farmerom helyére. - Készen vagyok! - szaladtam le a lépcsőn, aztán belebújtam a széldzsekimbe és indultunk is. A levegő még langyos volt, akárcsak egy nyári estén, pedig már szeptember vége van. Gyenge szél fújt, az utcán síri csend volt. Ekkor eszembe jutott valami. Gyorsan elővettem a telefonom és írtam egy üzenetet Kennek.

Violet🌷💜: Szia! Alszol?

{Szinte rögtön jött rá a válasz.}

Ken💪🏼😆: Még nem. Miért?

Violet 🌷💜: Öt perc múlva a házatok előtt! Siess, mindjárt ott vagyunk!

Ken💪🏼😆: Rohanok!😉

- Mit gépeltél olyan határozottan?
- Mi? Én?
- Ki más? - nevetett Pauline néni.
- Ja, csak... csak kihívtam Kent... Ha nem gond, vagyis, ha nem probléma, ő is velünk jönne. - hebegtem.
- Gond? Probléma?! Hol nőttél te Violet, ha nem az én karjaimban? Hát nem ismersz te engem? - nevetett újra a dadus - A szívemnek két csücske van: te és Ken. Értettük?
- Aha! - nevettem el magam én is. Pár perc múlva már hármasban sétáltunk a néma utcán.
- Elmehetnénk az iskolához is, hogy ne legyen olyan idegen holnap. -javasolta Pauline néni. Egyértelműen beleegyeztünk és egy kanyar után megláttuk az épületet. Közelebb sétáltunk, majd a kerítés mellett megálltunk.
- Ahhoz képest, hogy ez egy falusi gimi, elég nagy! - lelkendezett Ken.
- Ja, ráadásul nézd, ki lehet menni a tetejére! A réginek nem lehetett, csak a tanárinak volt egy kis erkélye! Ez tök király! - mutattam az iskola lapos tetejére. Hirtelen kinyílt a bejárati ajtó és kisietett rajta egy ember. Ahogy közelebb ért láttam, hogy diák, egy szőke fiú. Valahonnan ismerős volt, de a sötétben nem láttam rendesen az arcát. A kapu tőlünk vagy tíz méterre volt. A fiú telefont tartott a kezében, közben folyamatosan motyogott valamit. Mikor kijött még gyorsan megfordult, a telefont a válla és a feje közé szorította amíg bekulcsolta a kaput.
- Rögtön jövök! - emelte meg a hangját, mikor újra a kezében tartotta a készüléket - Kérlek, addig falazz nekem! Mondd azt, hogy én vagyok a takarító felelős! - szépen lassan lehalkult a hangja, ahogy egyre távolabb ért.
- Nektek nem ismerős kicsit? - kérdeztem és utána néztem.
- Abszolút nem. - válaszolták egyszerre, ezen jót nevettünk. Milyen jó, hogy ismerek két ilyen különleges embert, mint Pauline néni és Ken! Ők azok, akiknek csak egy szót kell kiejteniük, akármi legyen is az, rögtön feldobják a napom.