Sing for me Darling - Bakudeku [BEFEJEZETT]

17. rész

- Midoriya! - kopogtatott az ajtómon Todoroki-kun.

- Gyere. - szóltam ki gyengén és fáradtan. Hitomi azonnal odarohant hozzá, mire a felemás hajú fiú megsimogatta őt.

- Jobban vagy már? - kérdezte száját elhúzva.

- Már hogy lennék jól? - sóhajtottam halkan, majd a fiúra vezettem tekintetem.

- Gondoltam beugrok beszélgetni, hátha egy percre sikerül felvidítanom téged. - rántotta meg a vállát majd leült hozzám.

- Ez kedves tőled. Köszönöm. - mondtam egy érzelemmentes arccal. Tudta, hogy igazából mennyire hálás vagyok azért, hogy még mindíg törődik velem, a kifejezéstelenségem ellenére is.

- Todoroki-kun... te vagy a legjobb barátom. - küldtem felé egy hálás pillantást.

- Köszönöm Midoriya. Ha nem baj, hoztam egy látogatót. - szólalt meg egy apró mosollyal arcán.

Ekkor az ajtóban megláttam Uraraka-sant és Iida-kunt. Odajöttek hozzám. Uraraka-san megölelt, míg Iida-kun csak intett egyet.

- Sziasztok. - erőltettem magamra egy hamis, mégis apró mosolyt.

- Hallottuk mi történt. - sóhajtott Uraraka.

- Mindenről tudunk.. - folytatta Iida-kun. - Jöttünk vigasztalni. - mosolygott halványan.

- Köszönöm srácok. - mondtam még mindíg ugyanolyan arccal. - Meséljetek. Mi van mostanában veletek? Hisz rég nem láttuk egymást. - sóhatottam érdektelenül. Nem érdekelt, hogy mi van velük. Engem csak Kacchan érdekelt. Az, hogy egyszer visszajön. És az, hogy miért ment el.

- Nos mint tudhatod Iida-kunnal összeházasodtunk. - kezdett bele Uraraka felmutatva gyűrűjét.

- Nem túl korai? - kérdezte Todoroki-kun mellőlem. Ők még elbeszélgettek erről, ám én egyáltalán nem figyeltem. Leginkább a nyitva felejtett ajtóra koncentráltam, és arról álmodoztam, hogy Kacchan bármelyik pillanatban beléphet rajta. Egyszercsak egy nagyon ismerős szőke, tüsis hajkoronát pillantottam meg az ajtón át az úttesten. Mindent hátrahagyva, és mindenkit félre lökve rohantam ki az ajtón, egyenesen Katsuki felé, ám ott senki sem volt. A többiek rohantak utánam, és kérdezgették, hogy mi történt. Én értetlenül néztem magam elég, majd lerogytam a földre, és sírni kezdtem. A többiek értetlenül álltak kürölöttem, és próbáltak nyugtatni, sikertelenül.

- Katsuki... - suttogtam fájú, elhaló hangon. - Én minden nap várok rá. Töretlenül várom, azt remélve, hogy bármelyik pillanatban betoppan, de sosem jön. Már semmi sem segít. A magány, a fájdalom és a szomorúság beterít. Hiányzik. Mindennél jobban hiányzik. Nem akarok már így élni... - mondtam arcomat a betonra szegezve, melyet könnyeim áztattak. - Már csak az tart életben, az ad reményt, hogy bármikor jöhet. A levele, a pulcsijai, az illata, az emléke. Mindez megkönnyíti és nehezíti is egyben a dolgokat. - kezdtem el jobban zokogni, és megszorítottam a rajtam lévő pulcsiját.

- Gyere Midoriya. Menjünk be. - segített fel felemés barátom, majd bevitt a házba.

- Miért rohantál ki Modoriya? - kérdezte Uraraka kedvesen.

- Azt... - akadtam el. - Azt hittem, hogy Kacchan van kint az utcán, de csak képzelődtem. - sírtam tovább. ?

Todoroki-kun hátamra rakta kezég, és nyugtatásképp simogatott. Uraraka legugolt hozzám, és kezeit térdemre rakta. Iida-kun elment egy kis vízért, amit el is fogadtam.

- Srácok... - kezdtem bele halkan. - Nagyon köszönök mindent, de most megkérhetnélem titeket, hogy távozzatok? - sóhajtottam szomorúan, mire Uraraka-kun megölelt. Mindenki elbúcsúzott tőlem, mire egyedül maradtam. Előkaptam a telefonom, és megnyitottam a Kacchannal való beszélgetéseinket. Ismét írni kezdtem.

Én
Szia Kacchan! Tudom, hogy ezt nem olvasod. Csak szeretném ismét elmondani, hogy nagyon hiányzol, és szeretlek. Remélem nemsokára visszatérsz. Minden nap szenvedés nélküled.

Én
Képzeld, ma azt hittem, hogy te járkálsz az utcánkban, ezért kirohantam. De... nem te voltál. Csak képzelődtem.

Én
Ugye milyen béna vagyok? Mond, hogy rám, hogy idióta! Hívj Dekunak! Úgy, mint régen.

Én
Szeretlek Kacchan. Nagyon hiányzol.

Sírva tettem el a telefonom, majd arcom kezeimbe temettem. Ezek után levittem Hitomit sétálni, bár semmi kedvem nem volt hozzá. Hazaértem, ettem egy keveset, majd az ágyamban fetrengve hondolkoztam. Mostanában nagyon sokat fogytam. Alig eszek. Ha Kacchan itt lenne biztos rám szólna. Ha Kacchan itt lenne rám parancsolna, hogy egyek. Ha Kacchan itt lenne boldog lennék. Ha Kacchan itt lenne... Lassan felkeltem az ágyból, majd a tükörhöz sétáltam. A bőröm sápadt, arvom beesett és sötét karikák vannak szemem alatt. Felhúztam a pólómat. Bordáim már-már kilátszódtak. Sóhajtva feküdtem vissza az ágyba, hog, folytassam az álmatlanul forgolódást. Vajon mikor tér vissza? Újból telefonomért nyúltam, és elindítottam egy lejátszási listát, amin csak a fiúk számai voltak. Csak ilyenkor tudom hallani Kacchan hangját. Ekkor eszembe jutott valami. Megkerestem a koncertfelvételt arról a bizonyos dalról, amit nekem énekelt. Nem a legjobb minőségben volt fent, de nem érdekelt. Hallani akartam azt a dalt. Hallani akartam Katsukit. Lassan, könnyáztatta arccal álomba merültem a zenét hallgatva.

Egy mezőn feküdtem, az eget kémlelve. Kacchan mellettem volt, fogta a kezem.

- Deku... - szólított meg, mire rá néztem. - Szeretlek. - mondta komolyan, még mindíg a kékségre koncentrálva.

- Tudom Kacchan. Én is szeretlek. - kuncogtam mellette.

- De nem érted. Én... - ekkor felült, majd egy kis dobozt vett elő. - Hozzám jönnél? - kérdezte. Könnyek gyűltek szemembe, majd átkaroltam a barátom.

- Igen! - mondtam sírva.

Ekkor felkeltem. A takarót magamhoz szorítottam, és úgy sírtam. Nehezen és lassan lementem a konyhába csinálni egy teát. Miután megittam a narancsos teámat, leültem a földre. Lábamra hajtottam fejem, és térdeimet átőleltem karjaimmal. Búsan néztem magam elé pár percen keresztül, míg fel nem mentem. Megint próbáltam aludni, de nem sikerült. A levelet elővettem, majd magamhoz öleltem. Hitomi az ágy lábánál aludt, szerencsére nem keltettem fel. Lassan nekem is kezdtek nehezedni pilláim. Nem telt bele pár percbe mire elaludtam, és csak remélni tudtam, hogy most többet fogok aludni 2 óránál.

Sajnálom, amiért ilyen rövid lett :c Remélem tetszett.