Házasságra ítélve

Hetedik

Allison

– Fél órája beszéltem velük, akkor azt mondták, hogy tíz perc és landolnak, nem tudom, merre lehetnek. Biztosan anya az egyetlen, aki nem találja a bőröndjét, és most azt keresi. – A kezünkben egy Végre itt vagytok! táblával vártuk a szüleimet. Rajtunk kívül rengeteg öltönyös férfi várakozott valamelyik gazdag felettesére.

– Ott vannak! – ordította el magát Ashton. A magasságának köszönhetően hamar kiszúrta őket a tömegben. A bőrüket megbarnította a Nap. Biztosan, hogy nem otthon pihentek az elmúlt napokban. Anyám szalmakalapot és egy lenge virágmintás ruhát viselt. Apám világoskék inget és egy bézs nadrágot vett fel. Mintha egy Hawaii stílusú újságot lapozgatnék.

– Allison! – A sokaság zajában tompán hallatszott anyám hangja. Szabad karját felemelte és integetett felém, arcára mosoly ült ki.

– Olyan aranyosak vagytok így együtt! – Kezei közé fogta az arcomat, majd homlokon csókolt.

– Üdvözlöm önöket itt újra Mr és Mrs. Knight. – Ashton apámmal kezet fogott majd elvette anyámtól a bőröndjét, anyám pedig szorosan magához húzott.

– Meséljetek valamit! Unoka?

– Anyaa... Kérlek, ne csináld ezt!

– Egyszerűen csak kíváncsi voltam, nem kell már egyből leharapni a fejemet!

– Te sem egy trabanttal jársz – állapította meg apám. – Nem rossz. – Szemügyre vette az autót, majd csak aztán ült be hátra, én pedig elől az anyósülésen foglaltam helyet.

– Mit hallgassunk ma? – A csatornák között ugráltam, amíg nem találtam egy olyan sávot, ahol nem beszélgetnek.

– Na és nehéz elviselni Allisont? – intézte a kérdését Ashton felé anyám. – Csak az igazat mondhatod! – tette hozzá.

– Vannak nehezebb napok, de összességében elviselhető.

– Elviselhető? – kérdezte apám. – Szörnyű, úgy látszik nálad még nem bontakozott ki igazán ez a kis szörnyecske– nevette el magát apám, majd hátulról megcsikizte a nyakamat.

– Ön csak azt hiszi. Az elmúlt tizennyolc órában, ha nem akart hozzám vágni egy tárgyat, akkor hazudok! Jó, lehet, tehetek róla én is, hiszen kerültem. Nem volt kedvem beszélgetni.

– Sziasztok, én is itt vagyok – szóltam közbe.

– Jaj, nem kell a melledre venni – mondta Ashton, majd megpaskolta a térdemet. Túl hirtelen váltott hangszínt, és ez megrémísztett.

– Én kérek bocsánatot, hogy nem viselem el azt, hogy az orrom előtt kibeszéltek.

– Drágám – kezdte anya–, ezek valós tények, nem kibeszélés. Hallgasd tovább a zenét, kíváncsi vagyok minden pletykára – nevetett halkan!

– Csak szólok nem késő visszafordulni. Kifizetem a visszavezető utat – mosolyogva fordultam hátra a szüleimhez de ők nem értékelték a poénomat.

– Allison, ne beszélj így velük... Remek, valaki már megint hív. – Nagy nehezen előkotorászta zsebéből a mobiltelefonját majd az ölembe dobta. – Megnézed, kihív? Ezen az útszakaszon nem szeretek telefonálni.

– Rowan, felvegyem?

– Igen, hátha mond valami hasznosat.

– Jó napot kívánok, ön az idétlenség fejedelmét hívta, sajnos nem tudom kapcsolni, mert házon kívül van, de hagyhat neki üzenetet névvel ellátva. – Nem bírtam ki a válaszig nevetés nélkül.