Házasságra ítélve

Harmadik

– A kertben leszek – mondta Ashton, miközben a nappaliból átsétált az ebédlőbe. Közben feltűnt neki, hogy én is ott vagyok, akkor megtorpant egy kicsit. Miután szemkontaktusba kerültünk egyből lesütötte a szemét, végül tovább ált.

Egy egyszerű vállrándítással letudtam az egészet, jobbnak láttam folytatni a munkámat.

~

Néhány óra elteltével az összes sütemény kisült. Míg Marilyn a mosogatógépbe pakolta befelé az utolsó edényeket, addig én az ablakon bámultam kifelé.
A szemem pedig megakadt a bájos Ashton Dorsey-en, aki éppen az ölében szundikáló macskát simogatta.

– Készen is vagyunk mindennel. Vágtam két szeletet, egyet neked egyet pedig Ashtonnak – nézett rám, majd a fiára, kezében a két süteménnyel. Átadta nekem a tálakat, azután folytatta a pakolást.

– Mély levegő, menni fog – motyogtam az orrom alatt. Dühös voltam, de nem akartam már az első nap mindent elrontani, mindent csak sorjában.

– Tessék – mondtam, aztán leraktam az asztalra a nyalánkságokat. Ashton kérdőn nézett, nem értette a szituációt. – Nehogy azt hidd, hogy magamtól jöttem! Fordulj hátra, anyukád ott figyel az ablakból – biccentettem a ház irányába, majd jóízűen hozzáláttam az evésnek. Közben az egyik macska kényelmesen elhelyezkedett az ölemben.

– Isteni – mondta, amint belekóstolt.

– Előtte nyeld le, egyből nem érezhetsz mindent ízt! – mondtam rosszkedvűen.

– Valami rosszat tettem, hogy így megváltozott a kedved?

– Nem, dehogy!

– Akkor...

– Tudod mit, mégis lenne valami – mutattam a fiú felé a villával, amin egy szelet almás pite pihent. – Lehet, nem tetszik a modorom, amit tíz perc beszélgetésből vontál le, de sebaj. Nem is az zavar igazán, hogy nem akarsz hozzám jönni, mert hát ki akarna egy kényszer házasságot? Hanem az, ahogy így kibeszélsz a hátam mögött! Sok mindent bírok, a nagyapám megtanított a gyűrődésre, de ez már aljasság! Legalább az ajtót zártad volna be!

Néhány órával ezelőtt, mikor megpróbáltam magamnak is felfedezni a házat, egy olyan beszélgetést hallottam, amit nem akartam. Ashton engem szidott. Megpróbáltam közelebb menni, hogy minél több információt halljak, de a padló nyikorogni kezdett a lábam alatt és Ashton észrevett. Egyből visszamentem a szobámba.

– Csak a haveromnak meséltem rólad. Ő már nagyon meg akar ismerni, kíváncsi fajta. Mellesleg, szerintem nem az egész beszélgetést hallottad, így néhány információ kiesett. Eleinte rólad beszéltünk, de utána áttértünk az exére. Nemrég dobta, nekem nem volt szimpatikus, megcsalta. Azért beszéltem úgy róla, és nem rólad. Őt illetem ezekkel a szavakkal: goromba, alattomos, elkényeztetett, haszonleső, modortalan. Sorolhatnám, hogy még miket mondtam, de szerintem nincs értelme.

Az arcom teljesen elvörösödött, és nagyon cikinek éreztem a helyzetet. Egy olyan dolog miatt támadtam le, ami nem is úgy történt, ahogy gondoltam. Nem mellesleg kihallgattam egy beszélgetést.

– Ez... sajnálom. Lehet túl hamar ítélkeztem. Általában nem vagyok forrófejű, csak most ez az egész felkavar.

– Sétáljunk egyet! Könnyebb úgy beszélgetni.

Lerakta a földre a macskát és elindultunk a folyó mentén. Mókusok ugráltak a fákon, mindemellett madarak fészkeltek az ágakon.

– Gyors figyelmeztetés, naplemente után ne mászkálj az erdőbe, mert valami megesz. – Ahogy ezt kimondta, valami elkezdett mozogni az egyik bokor alatt.

Kitágult pupillákkal néztem a fiúra, majd a háta mögé bújtam. Lassan elkezdett hátrálni, mire újra rezegni kezdtek az ágak.

– Óvatosan – utasított.

Újra mozogtak az ágak, és végül az egyik macska ugrott ki belőle.

– Te most szívatsz? – kérdeztem, mire Ashton nevetésbe tört ki.

– Sajnálom, de ezt meg kellett csinálnom – mondta miközben a saját könnyeivel küszködött.

– Honnan tudtad, hogy jönni fog a macskád? – kérdeztem.

– Amikor elindultunk láttam, hogy itt kószál, és valamiért szereti ijesztgetni az embereket.

– Vicces volt, de többet ne! Szívrohamot kapok legközelebb.

– Legalább te érted a humort. Nem úgy, mint egyesek.

– Mint például? A szüleid?

– Dehogy, az előző feleség jelöltek. Többségük csupán egy hétig bírta, de általában mindössze pár napig maradtak.

– Tessék?

– Bakker... Elkapott a hév. Légyszíves ne beszél erről senkinek! Anyáék nem akarják, hogy tudj erről! – nézett körbe, hogy véletlenül valaki meghallotta-e. Szerencséjére nem, vagyis ebben a hitben éltünk. – Most megyek, ez a beszélgetés meg sem történt közöttünk!

Miután Ashton már eléggé messze járt, én továbbra is földbe gyökerezett lábakkal álltam. Pillanatokon belül Louis bukkant elő az erdőből.

– Allison, beszélnünk kell – az akcentusa előjött.

– Elnézést? – túlzottan ismerős volt ez a hang. Tudtam, hogy már hallottam valahol, de nem rémlett mikor.

– Vigyázz magadra, ne bízz meg bennük, az a néhány lány, nem csak egyszerűen feladta ezt az életet! Ki ne szeretne fényűző lakásokban lakni és elegáns ünnepségekre járni?! Tartsd nyitva a szemedet! – Felkapta a lába elől a macskát és elindult a ház felé.

További öt percig álltam ott tétlenül, értetlen arccal. Úgy éreztem, mintha mindenki egy óriási átverés részese lenne, és kamerák vennék minden egyes lépésemet a fák mögül, de nem. Louis teljesen megdöbbentett, az orosz akcentusa ismerős volt. Mintha már nem egyszer hallottam volna.

Eszembe jutott, mit tenne ilyenkor a nagyapám: az ügy végére járna.
Most az egyszer azt éreztem, megérte elolvasni azt a tömérdek régi krimi és nyomozós könyvet. Hasznomra válhat az a tudás, amit azokból nyertem.

Így meg is kezdtem a nyomozást a Dorsey család után. Senki sem sejtett semmit, legalábbis én azt hittem. Akkor még nem tudtam, de valaki mindig figyelt, és egy lépéssel előttem járt.