23. fejezet

308 26 13
                                    


Szörnyű fejfájásra ébredtem fel, és elképedve észleltem, hogy a rajtam lévő öltözet nem egyezik azzal, ami a legutóbbi emlékem szerint rajtam volt. Sőt nyakig be voltam takarva, már ha egyáltalán erre lett volna bármi szükség is, hiszen kegyetlenül melegem volt. A szívem még mindig őrülten dobogott, szinte ki akart esni a helyéről, és nagyon jól tudtam, szükségem van a gyógyszereimre, főleg arra, amit pánikhelyzet kezelésére kaptam. Ugyan nem használtak ezek a vackok szinte semmit, csupán megszokásból szedtem őket, talán annyit segítettek rajtam, hogy nem akartam két percenként elhalálozni. Lassan tápászkodtam fel, nagy kínlódás árán tudtam ülő helyzetbe szenvedni magam, és az első dolog, amivel szembe találtam magam, az JungKook aggódó tekintete volt.
– Jobb lesz, ha visszafekszel, és pihensz! – utasított színtelen hangon, mintha önmagát okolta volna a történtek miatt.
– Nem a te hibád! – keltem a védelmére, mielőtt felesleges önmarcangolásba kezd.
– Dehogynem! – pattant fel az ágy mellől, de abban a pillanatban megszédült, és lehuppant az matrac szélére.
– Na, tessék! – sóhajtottam fel. – Neked épp annyira pihenésre van szükséged, mint nekem.
A fiú nagy erővel volt azon, hogy felkeljen, de a vállainál fogva nyomtam be az ágyba.
– Nem mész te sehová! – utasítottam szigorúan.
Nem válaszolt, csak nagy sóhajtozás közepette, tette a nagypárnára a fejét. Olyan közel bújtam hozzá, amennyire ez lehetséges volt, hallottam, ahogyan a gyors lélegzetvételei fokozatosan lassulnak, s alig pár perc múlva már aludt is.


-

Hiányosak voltak az emlékeim arról, hogy mi is történt velem. Azt tudtam, hogy mit tettünk, és ha csak egy pillanatra is végiggondolom, máris elönt a forróság, az agyam pedig teljesen akörül lebeg. A napok unalmasan teltek, JungKook rendszeresen lázas volt, és gyenge, nem hittem azt, hogy mindez miattam van, de valahol a lelkem mélyén sejtettem, hogy a betegsége szép lassan le fogja őt győzni. Nem akartam elveszíteni őt, és azt is tudtam, hogy nagyon, de nagyon nehéz lesz meggyőznöm arról, hogy vállalja a kemoterápiát. Csak azzal tudunk még együtt tölteni egy kis időt.


Két nappal a hazautazásunk előtt azzal is szembesülnöm kellett, hogy a fiú mogorvább volt az átlagosnál, egyedül bezárkózott a fürdőszobába, én pedig annyira haszontalannak éreztem magam. Segíteni szerettem volna neki, megvigasztalni, de teljesen kizárt az életéből.
Az ajtó előtt ácsorogtam, arra várva, hogy végre méltóztasson kimászni onnan, hiszem mutatnom kellett neki valamit, mielőtt elmegyünk, mindenféle szempontból.
– Sokáig leszel még odabent? – kiabáltam be, de válasz nem érkezett. – Kook, ne csináld ezt, kérlek!
– Hagyj békén! – hangzott a válasz kisvártatva.
– Tudod, lassan haza kell mennünk, és még mutatni szerettem volna valamit – próbálkoztam meggyőzni őt, de hasztalanul.

Hosszas perceken keresztül, a hátamat az ajtó melletti falrésznek döntve várakoztam, hogy egyszer csak kimászik a fürdőből. Mondjuk kíváncsi lettem volna arra is, hogy mégis mi a fenével foglalatoskodhat ennyi ideig. Aztán, amikor kinyílt az ajtó, olyan szinten megrémültem a látványtól, hogy kis híján szívrohamot kaptam. A fiú tényleg gyenge volt, a bőre sápadt, szinte hófehér, és még csak most vettem észre, hogy valójában mennyire sovány. Haja csapzottan tapadt a homlokára, nyilvánvalóan megint küzdött a lázzal, és a szemei is vörösek voltak, mintha órákon át sírt volna. Biztos voltam abban, hogy ezt nem fogja nekem bevallani soha.
– Úgy tűnik, hogy meglepődtél! – vigyorodott el.
– Szörnyen festesz! – ismertem el, majd megfogtam a kezét, és óvatosan magammal húztam.
– Fogok még ennél is rosszabbul is kinézni – jegyezte meg csendesen. – épp ettől akarlak megkímélni.
– Nem érdekel! Akkor is szeretlek – vontam meg a vállam, miközben kifelé igyekeztünk a kora esti friss levegőre.

Hourglass - Homokóra (Jeon JungKook ff - BEFEJEZETT)Where stories live. Discover now