Egy ismeretlen világ (bnha fanfic)

1 fejezet: Sötét kezdet

Egy emeletes panelház tetején egy sápadt, szeplős tinédzser kővé dermedt az előtte álló magas, csontos, szőke férfi válaszától.

- Nem mondhatom, hogy lehetsz hős képesség nélkül.

Éles fájdalomként hatolt szíve mélyéig a fiatal srácnak, oda ahol a szikrányi reményt tartotta. A csontváz alak még mondott valamit, de azt már nem hallotta lelke kétségbe esett sikításától, ahogy ezer darabra tört össze. Először a tehetetlensége, amikor egy gonosz majdnem megölte. Utána a példa képe, All Might sötét titka, melyet világ elől takart, ami beárnyékolja mindenki jövőjét. És most hősének válasza. Ez mindennél rosszabb volt, eddigi életében.

Rosszabb volt annál, mikor az orvos közölte vele, hogy sosem lehet képessége, az édes anyja keserű, fájdalommal teli bocsánat kérésnél, a körülötte lévő felnőttek és tanárainak lesajnáló tekinteténél, a kortársai folytonos szekálásainál, bántalmazásainál, a legjobb óvodai barátjának a lelki és fizikai terrorjánál.

Smaragd szemei könnybe lábadtak. Nem sírhat, nem szabad, főleg nem előtte, jutott eszébe, ezért lehajtotta fejét. Könnyeken keresztül és lehajtott fejjel is látta szeme sarkából ahogyan All Might, a hőse, ki most árnyéka önmagának elhaladt mellette a lépcsőház ajtajához. Némán, könnyeivel küszködve meg-megremegett, sötétzöld göndör fürtjei minden apró rezdülését lekövette. Az ajtó egy kattanással jelezte, hogy valaki távozott. A fiú könnyei ekkor utat találtak maguknak, és megállíthatatlanul folytak végig orcáján, ezzel is mélyebb lelki mocsárba taszítva tulajdonosát.

Emlékei visszhangoztak elméjében. A sok közül egy hirtelen hangosabban, élesebben bevillant neki, hamis reménnyel kecsegtettet. Órákkal ezelőtt butaságnak, kimondottan gonoszságnak titulálta. Most mégis mintha mindenre megoldásként merült fől, énjének egyik fele még most is bőszen tiltakozott, viszont túl reménytelennek, elveszettnek érezte magát ahhoz, hogy ne az egyszerűbbnek kinéző utat válassza.

Először a jobb, aztán a bal, csak néhány lépés volt, és a háztető széléről tekintett a mélybe. A mélységbe merengéséből egy robbanás rázta ki, egy pillanatra fel is nézet, ahonnan hallani vélte, majd az előzmények hatása még mindig a vonzásában tartotta őt. Visszameredt a járdára, felmérve azt. Elég magasan volt, a biztos halálhoz, erre a gondolatra nevethetnékje támadt. Hisz nem olyan régen még hőse lábába kapaszkodva leperegett élete szemei előtt. A kacaj nem volt öröm teli, inkább keserű epeként tört fel belőle.

Kettős érzés uralta testét, az egyik az élet ösztöne és a lelkiismerete, a másik a keserűség és még valami, amit nem tudott beazonosítani. Ez utóbbit, úgy tudta megfogalmazni magának, mint egy valaki vagy valakik a túlvilágról hívogatták, csalogatták volna. Nagyon erős, csábító érzés volt.

- Nem lehet - motyogta orra alá - ott az iskola, a vizsgák, meg a felvételi amit meg kell csinálnom - érvelt magának a zöld hajú.

- Ahol nincsenek barátaid, ahol lenézik a tudásod. Hiába az erőfeszítésed, csak egy könyvmolynak tartanak, egy strébernek, aki átlagon aluli - szólalt meg az ismeretlen hang túlvilági, zengő hangon, mint amikor betorzul a hangszóróban a hang.

- Igaz ... - bizonytalanodott el az ifjú - de akkor is, ha még keményebben dolgozom, akkor ... befejezni nem tudta mondatát, mikor Ka-chan utolsó tette és mondata beugrott neki All Might való találkozás emlékével kiegészülve.

- Nos ezt nem kell tovább fűzni - nyugodtan a testetlen hang.

- Ott van még édes anyukám, aki nagyon szomorú lenne és én is - elszontyolodott közben - mert szeretem őt, és olyan sokat tett értem - szipogva mondta, ezzel egy időben el is szégyellte magát, amiért ilyesmit jutottak eszébe. Az alávaló hang nem hagyta annyiban a dolgot és tovább csűrte csavarta.

- Igen szomorú lenne, de még szomorúbb lesz, ha így folytatod. Nincs képességed, és csak kolonc vagy a nyakán, és az is maradsz így. Nem számít ebben a világban az, hogy milyen a személyiséged, vagy az elméleti tudásod, ha nincs erőd, semmi vagy! - a testetlen elején sztoikusan, semleges hangnemben beszélt társalgó partneréhez, a végére viszont szemrehányóan, erélyesebben.

Negédes hangon folytatta - Ezzel neki is szívességet teszel, hisz ő nem mondhatja, teheti azt, amit mindenki, mert ő az anyukád.

Az összetört fiú érvei eltörpültek, a túlvilági hang manipulatívabb és hangosabb mondataihoz képest. Bár nem mintha más túlvilági erők ne segítettek volna be, hogy a tinédzser teste magától mozogjon, miközben annak elméje bódult, sebezhető. Bal lába előre lendült a semmibe, a másik összerogyott. Már zuhant is. A gyermek életösztönei kijózanították, ám idő híján még felkiáltani sem tudott. Földet éréskor újból hatalmas dörgést, durranást hallott, de itt már nem tudta eldönteni egy újabb robbantás a városban, vagy csontjainak jajveszékelései voltak-e.

Sokkos, adrenalinos állapotában, csak tompán zsibbadt, fülének zúgását és szívének heves dobogását hallotta másodpercekig. Homályosan látta a világot, így is megállapította néptelen az utca, ahova esett. Érezte vére lelassul, vagy sokallta inkább elillan. Édes, fém íze terjedt szét szájában, orrát is ezek az illatok gyomorforgatóan tömény keveréke fogta meg. Vér, tudatosodott benne, nem másé, hanem az övé, haldokolt.

Most öntötte el a perzselő fájdalom, amit eddig az adrenalin elnyomott. Lábai természetnek ellent mondva hajlottak négy-négy irányba. Jobb keze kifacsarodva, összezúzva maga alatt volt. Bal karja feje mellett feküdt, mint egy kifilézést félbehagyott hal. Felkiáltott volna, ha mély szúrás a tüdejében nem rekesztette volna meg a levegőt, és a felszabaduló vére utat nem talált volna száján keresztül. A gyötrelme halmaira még egy szív lapátnyi tehetetlenség, ki jól ismert érzés volt, és egy hatalmas adag mardosó bűntudat társultak melléjük.

Megtette, még is miért? Hisz hős akart lenni. A hősök nem tettek volna ilyen önző, gyáva dolgot. Igaza volt All Might-nak? Ő nem lehet hős? Még gondolatok ezrei pörögtek végig fakuló elméjében. Tekintete elsötétült, feje egyre súlyosabb, de mégis könnyebb lett.

- Szegény mama - ez volt az utolsó gondolata, mielőtt a sötétség teljesen körül nem ölelte.

. . .

Gyéren megvilágított szobában egy nő öltözött hosszú fehér köpenybe, maszkba kesztyűbe, sapkába. Vegyszertől és más gyógyszerektől volt terhes a levegő, valószínűleg itt mosakodtak be az emberek,sterilizálták magukat. Az itteni munka idő most kezdődhetett el, mivel a neon csövek még nem melegedtek át eléggé. A hölgy aki 160 cm-nél magasabb nem nagyon lehetett, sóhajtva lépett át egy másik szobába. A szoba tele volt speciális hűtőszekrényekkel, pár görgős műtős ággyal, asztallal, rajta minden féle bizarr szerszámokkal.

-Nos ma kijött hozzám, Pötty? - Kérdezi kissé bohókásan egy műanyag kutyától. Óvatosan kihúzta a kutya alól az alany kartonját és fel olvasta a nevet. - Izuku Midoriya.

- Hát neked sem lehetett túl rózsás napod - Motyogta magának, ahogy végig olvasta a sürgősségi osztályvezető orvos szakvéleményét, majd megfordult és oda ment pácienséhez. Egy közelebbi asztalra rakta a kartonját. Elővett egy filcet, miután kívülről alaposan megvizsgálta az alanyt.

- Üdvözöllek megfáradt lélek az alvilágban. A nevem Hádész - közben műgonddal szaggatott vonalakat kezdett felrajzolni a fiú mellkasára egy Y betűt formálva.