kezdet,

131 22 1
                                    

Az ajka felszakadt, és feldagadt a szeme.

Nem nézett rám.

A bűn keserű ízt hagyott a nyelvemen.

Bocsánatot kértem.

Újra meg újra, de ő felém sem nézett.

Kérdezgettem. Jól van? Sajnálom. Hadd segítsek! Bármit megteszek!

Az ajkába harapott, felvette a táskáját, és elment.

Egész nap nem beszélt hozzám, nem hallgatott meg.

Kétségbeesett bűntudat fodrozódott a csuklóm bőre alatt.

Szabadulásért könyörgött, a penge kegyes simításáért.

- A táskádban van, Yoongi. Szabadítsd meg magad egy pillanatra,

ha ennyire ostoba vagy!

Hallgass...

- Jobb, ha nem beszél velünk. Nem ért minket, Yoongi.

Taehyung nem nézett felém, és ez fájt, jobban, mint kellett volna.

Egyáltalán miért hagytam, hogy bármilyen hatással legyen rám?

Nem kellene érdekelnie, ahogy máskor sem érdekelt.

De a szeme, az ajka, a lehajtott feje...

Hogy emelhetett kezet egy ilyen mesterműre?

Hogy tehette ezt velem, hogy használhatott engem, hogy elfedje a bűneit?

Hogy hagyhattam, hogy általam bántsa őt?

Halkan elnézést kértem, és a mosdóba mentem, mielőtt összeomlottam volna.

Mi vagyunk te, és mi vagyunk én [BEFEJEZETT]Where stories live. Discover now