A fantom lánya

🌹Tizenötödik fejezet🌹

Épp oda értem a próbára és sikeresen szerepeltem. Ma estére mind kipihentnek kell lennünk, ezért a delutánunk szabad volt. Bonnie és én a szobánkban ültünk és úgy döntöttünk, hogy a lentről jövő zajokról próbáljuk megállapítani, hogy mi mi lehet.
– Szerintem ez az egyik díszlet hangja, éppen felhúzzák a függönyt. – mondtam.
– Szerintem pedig ez az egyik ló a díszlethez. – mondta Bonnie.
– Te nem unatkozol? – kérdeztem sóhajtva.
– De, habár...te jó ég! – kiáltotta, mire én is észrevettem, hogy kinyílt felettünk a tető és a fantom ugrott le belőle.
– Bocsánat a váratlan látogatásért, kisasszonyok. – hajolt meg illedelmesen.
– Hogy van, kedves Fantom, jobban van már a válla? – kérdezte Bonnie mire a Fantom bólintott egyet.
– Igen, kedvesem. Hála nektek és a kedves barátotoknak, kit majd be kell mutatnotok nekem. – mondta. Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó és Madame Gery lépett be rajta. Nem tűnt túl meglepettnek, hogy egy köpenyes, maszkos alak van a szobánkban.
— Lányok? Uram, beszélhetnénk? – kérdezte rezzenéstelen arccal és kimentek a teraszra. Az operaház tetőjére nézett, így nem féltem a lelepleződéstől, de közelebb osontunk és hallgatóztunk.
– Túl közel került hozzájuk, monsiour. A végén még kiderül, hogy ön életben van.
– Jogom van közel kerülni hozzá, több jogom van hozzá, mint annak a vikomtnak, aki az apjának nevezi magát.
– Tudja jól maga is, hogy miért! Christine megírta magának mielőtt eltávozott, hogy Sophie sosem tudhatja meg! Főleg nem magától! – mondta halkan, de dühösen a balett tanárnő. Mi így is mindent tisztán hallottunk. Vajon miről beszélhettek? Mit nem szabad nekem megtudnom?

***

Másnap eljött a főpróba, aztán este az előadás. Nagyon izgatott voltam, csak az első felvonásban fogok szerepelni, de ott végig. A függöny mögül apát kerestem és szerencsémre az egyik páholyban meg is találtam.
– Sophie! Nézd! Ott vannak a szüleim! — integetett Bonnie vadul mellőlem, mire követtem a tekintetét és az egyik hátsó sorban megláttam egy párt. A férfi barna hajú volt erős karokkal és borostás arccal, a nő vékony, nevető tekintetű és ugyanolyan vöröshajú és szeplős, mint Bonnie. Vajon én is ennyire hasonlítok az édesanyámra? Apára nem hasonlítok az biztos. Más a szemem, más az arcom, a hajam színe.
A szereplés sikeres volt, holott végigizgultam az egészet és azt hittem a közepe felé elájulok. Utána Constanze már felnőtt így végre levehettem a jelmezemet és kifújhattam a levegőt.
– Jézusom, azt hittem megfolyt a fűző.
– Engem is. Apa ragaszkodott hozzá, hogy tizenöt éves koromig ne hordjak fűzőt mert nem egészséges. — mondtam és levettem a derekamról a kínzóeszközt.
– Miért tizenöt éves korodig? – kérdezte kíváncsian.
– Akkor már lesz mit leszorítanom.  — mondtam mire a tekintete elárulta, hogy érti a lényeget.