(Il)legal

§ XII. rész §

Mire vagyunk kötelezhetők? Mire ítélhetnek, ha nem rendelkezünk saját magunk felett, helyette csak marionettként, maszkot öntve ránk huzalok tengerében mozgunk egy színdarab keretében? Oly sokan teszik fel a kérdést, és oly sok némaságba burkolt megfoghatatlan válasz marad, miképpen mi is újra, újra és újra feltesszük a kérdést, de mégis miért? Mit várunk? Az állandó kérdések talán egyszer megmentenek? Mégis ki menthetne meg, ha mindenki ugyan olyan?

Futószalag a világ, holott minden teremtmény saját magára gyúrja a folyatást, miközben a világ romba dől. Egyediség, önállóság, remény és kreativitás? Önállóan kongó szavak ezek, melyeknek nincs tartalma. Kitörölték a világból, ahogyan engem is kitöröltek.

Egyénem, mint homokszem a hatalmas sivatagi viharban részese valaminek, melynek erejéből nem tud kiválni, s így válik vis maiorrá, mi elpusztít mindent, és felelőssége senkinek sem lesz megállapítható. Ki lennék én, ha nem elbukott sakkbábú és olcsó marionett, melynek zsinegje hamarosan elszakad?

Kinek mondhatom magam, miközben létezem, de nem élek és csupán az elvárások határozzák meg létezésem? Ki vagyok én valójában, mikor a világban mindenki azonos arccal jár, mint én és nincs különbség? Karcolásokig ugyan azok, ahogyan a fájdalom összeroppant mindnyájunkat.

Nem teszünk ellene semmit, mert ez a mi gyönyörű sorsunk, lassú halálra ítélve életképes virágként éltető levegő nélkül fojtó üvegbúra alatt, mely egyre inkább eltorzul. Torz kalitka, rab madár, kinek szárnyát nem hogy eltörték, de levágták és belehalt.

Nem fájdalmába, saját szégyenébe. Túl sokszor teszem fel ugyan azt a kérdést, de tehetnék mást? Vajon a rab nem a szabadságra és a halálra gondol untalan, mint két végletre, mely igényeit kielégíthetné, de ily szolgáltatás, ily környezetben jó erkölcsbe ütközik és nincs rá szerződés.

Hány paragrafus lesz elég, hogy leírjuk a létezést? Ha mindenki egyforma lesz lehetséges, hogy a jog megszűnik létezni és az igazság elérkezik? Mindenki egyforma, mindenki ugyan úgy viselkedik, mindenki azt várja el a másiktól, amit saját magától... A bűnözési mutatók nullája, a szerződésszegés nem létezése, ahogyan nem is léteznek szerződések, mert magunkkal szerződnénk, ha más egyedi egyént nem találunk? Egyének vagyunk még így is vagy csak egyetlen egyén aprócska molekulái, ki világi méretekben tündököl és fürdik szennyében?

Van még valaki, ki más? Van még valaki, ki él? Én már nem élek... Halott vagyok, mégis élő. Kísértet a múltból és jövőből, ki a jelenben kárhozik el. Ez vagyok én, miközben üres tekintettel meredek magam elé, s teszem a dolgom, mint fogaskerék a gépezetben, mi nem lehet hibás, hiszen nagyobb erő teremtette.

Oly sok mindent elhiszünk, mit mondanak és semmi sem igaz belőle. Megkérdőjelezünk egyáltalán bármit? Megkérdőjelezhetünk egyáltalán bármit?

Szerintem...

Tilos mondat. Tiltott szó. Nincs vélemény, csakis a hivatalos kijelentés. Nincs alapérték, csak olyan érték, minek alapja nem az emberi méltóság. Nincs szólás és véleményszabadság.

Ez így helyes.

Helyes.

Pecsételi ajkaimra a szót a rendszer, és hallgatok. Nevem csend. Nevem hallgatás. Nevem üresség.

Ki vagyok én?

Egy árny, ki az éjszakában téged figyel a sötétségben és a nappal során nyomon követ.

Ki vagyok én?

Meggyötört lélek, ki dicsőségben született újjá egy szent rendszerben.

Mit mondok? Mit képzelgek?

Ez helyes. Égjen vörös viaszpecsét összevarrt ajkaimra, hiszen a némának minek ajak? Felesleges.

Felesleges ember.

Ez vagyok Én.