(Il)legal

§ VI. rész §

Futva az elől, minek sebessége örökre gyorsabb lesz nálad, mert ahhoz méred magad. Sohasem leszel annál előrébb, mint amihez hasonlítasz, mert már maga a kiindulási alap hibás, miként nem engedi, hogy túlszárnyald. Rab madár leszel örökre saját gondolataid által, mert hibáidból lekorlátozódsz. Elhiszed mindazt, mit a tér és idő dalol, holott oly keveset tudunk valójában a természet törvényeiről... Azokról a bizonyos isteni törvényekről, melyek minden emberben ott honolnak, de senki sem képes őket papírra vetni, miként ha megtenné a tinta nyomán minden fellángolna. Hatalmas tűzvész és fegyverropogás, mert felnyílna az emberek szeme. Az olvasottak nem a mi valóságunkat tükröznék, hanem egy ideát. Egy olyan elérhetetlen utópiát, melynek irányába a haladáshoz vért követel a föld, mi szomjazik.

Egykoron, ha vérrel öntözték a homokot dicsőséget jelentett. Halni az aréna homokján ellenállóként érték volt, a szórakoztatás legnemesebb felsőfoka, mert igen a Birodalomban, honnan törvényeink fakadnak az ilyen állatias játékok, hol életeket áldoznak művészet volt. A vér és acél művészete, ahogyan sikítanak a pengék és hörögnek az állatok.

A múlt fantomjai suhannak el szemem sarkában, miképpen még mindig rohanok, de immáron nem követnek vad kutyák, nem hallok fegyverropogást, izmaim nem remegnek, szívem nem kalapál, ahogyan tüdőm sem hörög, hogy állj. Levegő kellene talán, de nincsen rá szükségem, miképpen, mintha a valóságot hagytam volna le.

Sétálva az időn túli környezetben, látva az összefüggéseket, hol az egyedüli igazság az, hogy emberek vagyunk és sohasem változunk. Ugyan olyan húsból és vérből álló rothadó tornyok vagyunk, kiket egy napon a föld bont le, ugyanakkor ideáink mindig is változnak.

Ki egy napon hős, más napon a rendszer ellensége. Ki gyáva volt, most bátran áll ki ezrek elé kántálva egy nevet, mert immáron van olyan, ki képes meghallgatni. Próféták születnek, újabb és újabb, hazugságokat prédikálva, éltetve az elnyomás súlyát, miközben túlharsogja árva gyermekek szívszaggató sírását.

Elsétálok a kép mellett... Elsétálok még egy kép mellett, mert ebben a folyosóban, hol a tér minden mozzanata látszódik csak ezt tehetem, nem érhetek hozzá semmihez, nem változtathatok meg semmit így, mert ha nem vagyok részese mit ér ez az egész? Mintha csak álmodnék egy agóniában, melynek végén a megváltoztatott Mennyország vár, de a valóság mást mutat.

Ha nem vagyok részese, honnan tudnám, hogy mit teszünk jó és méltányos? Honnan tudhatnám, hogy az emberek nyomora befejeződik, s a szemfedők és szájkosarak lehullanak? Honnan tudhatnám, hogy a szankciók elérik azokat, kiknek bűntettei az emberiesség ellen elkövetett elévülhetetlen bűncselekmények?

Elévülhetetlen... Gyönyörű szó, de érti bárki is, hogy mit jelent igazán? Álmunkban lebegve, minden olyan csodálatos és békés, egészen addig, míg nem minden a feje tetejére áll és a szavak kifordulnak önmagukból.

Elévülhetetlen, mégis azt jelentené, mit jelentenie kell? Bírósági úton örökre kikényszeríthető? Mindig peresíthető, és nem hordoz semmisséget vagy megtámadhatóságot?

Az elévülés egy jogintézmény, melytől nem térhetünk el. A zuhanás egy rémálomba, pedig itt kezdődik... Mert nem létezik elévülhetetlen... Számunkra nem, miként az emberi élet múlandó, s ha bekövetkezik az elmúlás minden darabjaira esik szét, akkor pedig a dogmatika semmit sem fog érni, csakis az számít, hogy az igazság gúnyos szó. Nem létezik, miképpen nincsen konszenzus.

Sok a hibánk, tökéletlenek vagyunk, én pedig immáron nem futok, csakis sétálok, míg térdre nem rogyok. A súly, mi vállaimat nyomja túl nehéz, túl sok az összefüggés, túl nehéz a fegyver.

Mit tegyek?

Merre menjek?

Nyújt nekem bárki is segítő kezet?

Maradj velem...