A sors hívó szava

Annie és Jay

– Anya, apa... ő itt Annie Walton – mutatott be Jay a szüleinek, miközben szuper ideges voltam, mármint még nem voltam soha sem ennyire borzasztó állapotban. Értitek, mire gondolok.

– An, ő itt Edna és Ed Walker, a szüleim – mondta miközben átkarolta a vállamat, ahogy félénken és mosolyogva integetek a szüleinek. Nem mutatkozhatok be rosszul, különben életem végéig Nyahoz fognak hasonlítani és én tuti, hogy soha nem leszek olyan badass, mint Nya. Agrh, miért a menő csaj Jay első barátnője? Így esélyem sincs arra, hogy felülmúljam az elvárásokat! Minden veszve van! End, finito, kampec, nyet! Nekem annyi!

– An? Annieeeee? – hívott a nevemen a fiúm, mire kikecmeregtem a gondolataimból és ráfigyeltem. – Itt vagy, vagy már elutaztál Venezuelába?

– Dehogy – mosolyogtam elrejtve mennyire is zavarban vagyok.

– Fura lány vagy te Annie... – mondta Jay apukája. Ne... elkezdődött... NINCS VISSZA ÚT, ÖRÖKKÉ NYA ÁRNYÉKÁBAN FOGOK LENNI. MÉGIS MI A FRANCOT GONDOLTAM, AMIKOR ÖSSZEJÖTTEM JAYYEL? HALOTT VAGYOK! – Mond... ilyenkor mit csinál? – kérdezte az anyukája suttogva.

– Kiborul – válaszolta a fiú.

– És miért is? – fordult felé az apja.

– Mert azt hiszi, hogy Nyahoz fogjátok hasonlítani, de gőzöm sincs, honnan veszi ezt a hülyeséget...

– Tényleg, erről jut eszembe. Hol vannak az ő szülei?

– Az övéi? – kérdezte a fiú meglepetten, de mielőtt válaszolhatott volna én megtettem.

– Apám halott, anyámat meg azóta nem láttam, hogy hatévesen otthagyott az utcán. – Rühelltem erről beszélni, utáltam elmondani másoknak ki is voltam. Csupán egy utcagyerek, egy senki. – Szóval nincsenek szüleim. Az egyetlen családom a lányok és a mesterem – mire sikeresen megfagyasztottam a hangulatot. Megint mindent elrontottam és most szívhatom a levét. – Öhm... elmegyek egy percre sétálni – mondtam, miközben kisiettem. – Oh, baszki, ez szörnyen ment – sóhajtottam. – Mi a francnak mentem én ebbe bele? Olyan idióta vagyok... – hunytam be a szemeimet. – Nem igaz?

– Mond mi a bajod? Kiakasztod a szüleimet.

– Bocs, de ez nekem nem megy. Hazamentem – néztem vissza a fiúra, miközben a szél megfújta a kék hajamat. Ezután megidéztem a motoromat, amin régóta dolgozok, majd felülve menni akartam. Messze, nagyon messze akarok innen lenni.

– Legalább azt mond meg mi a bajod – fogta meg a fiú a karomat. – Így nem tudok neked segíteni – mondta aggodalmasan a szemeimbe nézve.

– Én csak... nem akarok visszaemlékezni rájuk. Soha többé. Tényleg nincs bajom se veled, se a szüleiddel... – mire egy sikítás hallott fel nem messziről, ami azzal végződött, hogy visszatértünk és megtaláltunk egy négykarú csontvázat, akit Jay állítása szerint Samukainak hívnak. És kitalálhatjátok, mit kellett csinálni. Megölni őt. Mármint megölni egy halottat. Csodálatosan hangzik, de valahogy egyszerűbben ment. Elég volt csak a kaszámat használnom és a levegőben ugrálnom, hogy legyőzzem őt és a csontvázait. Persze eközben megérkezett Lina is és hozta a többieket.

– Látom jól szórakoztatok. A fél udvart elbarmoltátok – szólalt meg barátnőm végignézve az udvaron.

– Mi ez az egész? – kérdeztem El után sétálva.

– Valaki életre keltette a múzeumban lévő szobrokat. Meg kell tudnunk ki volt és miért tette – folytatta felérve a hajóra. – Illetve ez a valaki adott egy nem túl kellemes társaságot.

– Szóval nem túl kellemes társaság vagyok – szólalt meg egy kislány hangja. Mármint a gyerekkori Elina hangja.

– Várjunk – húztam össze a szemöldökeim – ez meg hogy kerül ide? MIÉRT VAN BELŐLED KETTŐ?

– Na, azt én is tudni akarom miért – veregette meg a vállamat.

– Mi van Kicc? – jelent meg egy szőke kisfiú.

– Ő pedig Lloyd – erre jobban is megnéztem az érkezőt és elröhögtem magam. Látnotok kellett volna az a béna frizurát, ami úgy nézett ki, mintha egy tálat raktak volna a kölyök fejére!

– Ez itt Lloyd? Ezzel a sráccal jártál? – röhögtem, míg El nem csapott tarkón.

– Még mindig járok vele és ne röhögd ki. Szerintem tök cuki a haja – mondta megborzolva a kisfiú fejét. – Na, menjünk és szerezzük be Bellát és Zanet...