A Sötét árny kincse

4. Fejezet

-Vigyázz a kisasszonyra, Timothy!-mondta a kapitány, majd felállt és távozott. Sietős léptekkel haladt arra amerről nem oly' rég érkeztünk. Biztosan az elsőtiszt után ment, bár a legkevésbé sem foglalkoztatott. Inkább csendben elfogyasztottam a ragút és igyekeztem a legapróbbra összehúzni magam.

Ennek ellenére is felfigyeltem pár fürkésző tekintetre. A mellettem lévő asztalnál pár matróz rólam diskurált. Legalábbis csak sejtettem, mert szorgosan felém mutogattak. Piszkosak és izzadtak voltak, akárcsak a többiek. Ha közelebb mentem volna hozzájuk, bizton állítom, hogy grimaszba húznám az arcom. Az egyik férfi, akinek feje kopasz volt, ha rám tekintett mindig megnyalta szája szélét. Visszataszítónak találtam és inkább az elém helyezett raguval igyekeztem elnyomni étvágyam. Meglepetésemre egészen ízletes volt és nem olyan rossz, mint amire számítottam. Nevelőm sokszor készített nekem ragut, hogy jobb kedvre derítsen. „Oh, de mennyire is hiányzik ő nekem." Kislány koromban esténként történeteket, legendákat és regéket mesélt. Minden nap valami újat lefekvés előtt. Mindig izgatottan vártam, hogy hármat kopogjon az ajtómon és betoppanjon. Sokszor ijedtemben a takaró alá bújtam, amit ő hangos nevetéssel díjazott. Egészen addig így tettünk, míg édesanyám fülébe nem jutott, hogy a nevelőm ilyen zagyvaságokkal tömi a fejem és megtiltotta neki, hogy többé bugyuta legendáról meséljen nekem. Mondván, hogy csak elbutít. Az évek folyamán magam is elkerültem az ilyenfajta történeteket. Butaságnak kezdtem tartani és többé nem érdekeltek. Vagyis csak igyekeztem elnyomi magamban a késztetést, hogy egy ilyen könyvet olvassak. Most, hogy rátaláltam Scott kapitány könyvei közt a legendákról szólóra magam sem értem, hogy mi tudott visszatartani

Elmélázásom addig húzódott, hogy fel sem tűnt, hogy a kapitány visszaült mellém és értetlen arckifejezéssel tekint rám. Összehúztam szemöldököm, mert nem értettem, hogy mi történik. A kapitány szorgosan fürkészte arcomat mielőtt megszólalt.

-Jól van Miss Withehall?-kérdezte. Hangjában némi aggódást érzékeltem, de nem tudtam hova tenni. Értetlenül megráztam fejem és igyekeztem egy értelmes válasszal felelni.

-Persze, minden renden, kapitány.-erőltettem egy mosolyt az arcomra. A kapitány összehúzta szemöldökét, de inkább a tányéromra bökött a fejével. Értettem a célzást és újra az evéssel foglalkoztam.

A lehető legapróbbra próbáltam összehúzni magam Timothy apró, törékeny teste és a kapitány széles válla között. El kell ismernem, rettegtem. Féltem, hogy mit fognak tenni velem ezek az emberek. Igaz a kapitány biztosított arról, hogy nem fog bántódásom esni, de mégis idegen és veszélyes férfiak közt voltam. Egy rab, akik elhurcoltak arról a hajóról, amelyik Nassauba vitt volna. Még most sem akartam elhinni, hogy ez történt velem.

„Vajon mi lehet a szüleimmel? Tudják, hogy nem érkeztem meg? Aggódnak értem? Vajon keresnek vagy már el is feledtek?" Ilyen és ehhez hasonló kérdések ezrei cikáztak a fejemben, de egytől egyig, csak a félelmem fokozták. „Mi lesz, ha nem találnak rám? Mit fog tenni Scott kapitány és a legénysége, ha nem kapnak értem váltságdíjat?" Gondolom azért raboltak el...

A gondolatoktól reszketni kezdett a kezem és így a benne lévő kanál is, ami meg volt merítve a ragúval. Így az étel visszahullott a tálba és a kanál is a tál széléhez ütődött folytonos halk, de tisztán hallható kalapáló hangot adva. Magam elé bámultam és reszkető kezeim figyeltem, de mit sem fogtam fel belőle az elmélázásom miatt.

-Kisasszony, jól van?-hallottam hirtelen Timothy vékony hangját, de a teljes kábulatból apró keze rázott fel. A kisfiúra tekintettem, aki kíváncsi szemekkel vizslatott. Kezecskéje még sajátom mellett is parányinak tűnt.